Nyár van, Két hete ovis szünet, még cirka két és fél hónapig. Itt, Rómániában. Hogy melyik dolgozó szülő mit kezd ez idő alatt a gyerekeivel, azt az illetékes hatóságok magasról leszarják. Milyen jó, hogy én nem dolgozom! Vagy legalábbis nem napi 8 órában akárhol. És itthonról sem sokat, valljuk be. Izé, mármint olyan munkát, ami fizet. Az elmúlt 3 hétben például minden áldott nap főztem minimum két fogást öt, azaz öt emberre + az ezzel járó FOLYAMATOS, tényleg folyamatos konyhai teendők. Plusz persze mosás, elpakolás, takarítás, lányom abajgatása. 

De most, hogy Emberem fiai átköltöztek az anyukájukhoz és a mirelit kukorica és mirelit fasírt pont megteszi ebédre a lányomnak és nekem, és néha, amikor még ki is tudom magam aludni éjszaka és nem reggel 6h-kor ébredek arra, hogy Aaaaanyuuuuu! Aaaaanyuuuu!, újra érzem azt a felhőtlen, felelőtlen boldogságot, amit azóta nem éreztem, mióta megtudtam, hogy a lányom a hasamban van. 

Az érzés, amikor minden lehetséges és nincs gondom semmire. Olyan, mint az ember első napja a tengeren. Hullámokra ráfekszik, és kész. Minden más nem az ő gondja. 

Úgyhogy most én is igyekszem minél tovább rajta maradni ezeken a hullámokon. Még ha messze is a tenger.

Még mindiig nem találtam semmiféle spirituális utat a Nagymamámhoz. Egy zacskó mélyéről ugyan felbukkant a pillangós hálóinge, amit valamiért nekem ajándékozott nem is annyira rég. Nem emlékszem hogy kértem volna, de talán említettem egyszer, hogy a szívemhez nőtt.
Gyerekkoromban, amikor  néha náluk aludtam és már megágyazott az előszobában mindkét ágyon (egyiket magának, másikat nekem, Nagyapám bent az egyik szobában, Dédmamám a másikban, hogy a bátyám hol volt, nem tudom), a konyhában égett a villany, rajta az a puha narancssárga pamut hálóing, középen a kék pillangóval. A kezét krémezte, jó alaposan, jó sokáig - ez az esti rituálé része volt évtizedeken keresztül. 

A hálóingben még fellelem az öblítőjének az illatát - az ő illatát.

És ott vannak még a befőttek. Halála előtt két héttel hoztam tőle pár üveggel, anyám javaslatára. Örülni fog ha kérsz, mondta. (Mondjuk én is örültem, csak nem mertem addig kérni. Drága mulatság egy ilyen készlet.) Végignéztem akkor a kamrában a csodálatos sormintát alkotó üvegek között - barack, eper, meggy, lekvár, kompót, pritaminkrém - és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Hogy akkor ennek vége. A befőttek maradnak, ő megy majd, nemsoká. 

De legalább a befőttek maradtak. És amikor kanalazok a szilvalekvárból, vagy a főni feltett rizsbe teszem ízesítésként a pritaminkrémet (csakis a halála óta, ahogyan ő tette anno), akkor angyalok kis harangokon csilingelnek a magasból.

Igen, talán ez lesz az út. Karácsonykor halászlevet főzni (vagy megpróbálni), jövő nyáron eperlekvárt. Ha elfogy a pritamin, eltenni még.

Milyen furcsa. Amikor skyepon hívtam sokszor, azt gondoltam, azért hívom, hogy ő örüljön. Hogy ne legyen egyedül. És most kiderült, hogy pont fordítva volt.