Tegnap egész éjszaka zuhogott a hó. Reggelre kb 30 cm réteg csücsült az ágakon, a tavaszi rügyeken és a - húsvétkor spórolásból le nem szedett - nárciszokon. Aztán hóembert építettem a lányommal, hóembert, amilyet még soha. Három szintesen, sapkásat, szakállasat! Gyönyörűen hullott a hó, mint az amerikai filmekben karácsonykor, de nagyon nyomta a lelkemet a 30 centijével.
A nagymamám beteg. Amikor legutóbb láttam, egészen, ijesztően sárga volt. Hétfőn megműtik, és minden esély megvan rá, hogy jobban legyen, de én valahogy nem tudom elképzelni, hogy jobban lesz. És a halálát sem tudom. Itt ülök begörcsölve, agyalok a Nagymamámról, aki VAN, és nem tudok más igeidőben létezni vele kapcsolatban.
Végigcsináltam már két nagyszülő-halált. Még hátra van kettő. Felkészülni persze nem lehet, de ott motoszkál a kisagyamban, hogy minden múltbeli és jövőbeli fájdalom ellenére milyen végletesen mázlista vagyok, hogy ez nekem megadatott! Hogy négy ember közül mind a négy ilyen egészen sokáig jelen van (volt) az életemben.
És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.
És nem pont ezért, de közben eszembe jutok saját magam is, aki idén lesz 40 éves. És bár gond nélkül felveszem még a miniszoknyát és balettozom a lányommal a nappaliban pizsamában, de komolyan gondolom, hogy ez által a szám által közelebb került hozzám is a halál, a saját halálom. Mert innentől kezdve bármi jöhet. És ez nagyon furcsa érzés.
