Időutazó lettem. Mondjuk nem egyedül, kellett hozzá segítség, egy lemez a Kispáltól: a Föld, kaland, ilyesmi.
Rájuk kaptam az utóbbi időben, karácsony előtt és után, amikor a bejgliket izzattam le a konditerem futópadján, őket hallgattam a youtubeon mindenféle koncertfelvételeken. Aztán elolvastam a Lovasi könyvet.
Aztán egy nap, az ovi felé sétálva elindítottam a fent nevezett lemezt, amit igen, kb 24 éve nem hallgattam, és hirtelen meg kellett kapaszkodnom. A dohánygyári út magas fái alól hirtelen az Almássy téren találtam magam, 1993-ban. Szoros, fekete farmerban, kitaposott bakkancsban, bő ingben, kiengedett, hatalmas fekete hajsörényemmel. Szemüvegem azt hiszem akkor már nem volt. Álltam a teremben a barátnőmmel, vagy az unokatestvéreimmel, lényegtelen, szólt a Kispál gitárjátéka, Lovasi üvöltötte hogy "ugye, ugye összeszorul a szíved, ugye ugye összeszorul a szád" és nekem össze volt szorulva mind a kettő, 16 évesen, mert fogalmam sem volt, mit keresek ott, de arról se, hol kéne keresnem azt, amit. Úgyhogy jártam koncertekről koncertekre, Kispálra néha, VHK-ra mindig, színeztem a hajam kékre és rettenetesen boldogtalan voltam a lelkem mélyén. Pedig anyám minden egyes alkalommal értem jött, ha Pesterzsébetre is mentem, hajnal 2h-kor a koncert végén, mindegy volt, hívnom kellett és jött.
És valahol milyen mázlista vagyok, hogy addigra már elváltak a szüleim, mert apám biztos nem engedett volna, milyen szerencse hogy akkoriban le se szart, mert így mehettem akárhova, csak anyám tudja, hogy hova. így nem lettem drogos. Mert totál nem volt mi ellen lázadni. Köszi, Anyu.
És ha már itt tartunk: nincs egy hónapja, hogy a múltkori bejegyzésemet írtam, de máris megtaláltam a választ, hogyan legyünk úgy önmagunk, hogy nem erőszakolunk meg senkit és semmit.
Sok szabadidőm nincs mostanában, ugyanis reggelenként, miután leadtam a lányomat az oviba, felcihelődöm egy nagy hátizsákkal és egy kék ikea táskával, fogom a hegedűm és eltaxizom másféle óvodákba. Mondjuk ilyenkor reggelente minden máshoz kedvem lenne, mint bábszínházat tartani, de amint kicsomagoltam a kellékeket, felvettem a jelmezt, izgatottság vesz rajtam erőt. Aztán amikor bejönnek a gyerekek kíváncsi szemekkel, akkor azt érzem: ez a legjobb. És az érzés marad.
Ennyi figyelmet színházban még nem kaptam, mint ezektől a kiskölyköktől.
Egyszóval majdnem negyven éves koromban jöttem rá, hogy tudok varázsolni. Ebben azért van perspektíva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése