Most kezdem kapizsgálni, miért esik olyan nehezükre az anyáknak szülés után valamivel visszailleszkedniük a társadalomba. Az én anyámnak annyira nehéz volt, hogy nem is sikerült. Nevelgette a két gyerekét teljes önfeladással a munkája mellett, aztán most az unokáit terelgetni, tesóméknak hála, kétszer-háromszor egy héten. Oké, közben bejárta a fél világot a munkája kapcsán, megtanult bridzselni, ilyenek. De valahogy soha nem lett saját élete. Úgy értem, amiben kiteljesedhetett volna. 

És én most, ennyi idősen kezdem azt érezni, hogy mennyire, de mennyire megértem. A világ legkényelmesebb dolga, ha az ember nem akarja megváltani a világot. Ha feláldozhatja magát valakiért. Ha nem akar különösebb nyomot hagyni.

És ha született volna még egy gyerekem, talán könnyebben léphetnék én is anyám nyomába. Két saját meg két mostoha gyerek, egy férjjel való boldogság és egy nagy ház pont elég arra, hogy kitöltse az ember életét. De nem született. És egyre inkább kérdéses, hogy fog e. Tiktak, tiktak, ketyeg az óra. Idén leszek negyven. Úgyhogy egyre sürgetőbb az igény, hogy valamit kezdjek magammal, valamit, ami előremutat, ami karrier, ami önmegvalósítás, ami világmegváltás, aminek köze van ahhoz, ami a négy falon kívül történik. Amit úgy hívnak hogy társadalom. Ami kéne, hogy érdekeljen. 

De bazira nem tud. Ezerszer inkább nézem a Diótörőt a youtubeon a lányommal és válaszolok neki mind az ötmillió kérdésére egyszerre, mint hogy azzal foglalkozzam, hányan éheznek a világban, elnyomják e a nőket, lesz e kire szavazni a következő választásokon és hogy mi az új színházi trend.
Igen ám, de ha engem nem érdekel a társadalom, én sem érdeklem őt. Úgyhogy megerőszakolom magam és még az sem lehetetlen, hogy emberek közé (értsd: 18 év felettiek) megyek ezen a héten.

Tegnap mínusz húsz fok volt napközben, ma már csak mínusz öt, viszont szakad a hó - egyszóval minden, de minden adva van, hogy az égvilágon ne csináljak semmit. Ráadásul ezen a héten még főzési kötelezettségeimnek sem kell eleget tenni (emberem fiainak most anyás hete van). Úgyhogy mindjárt leülök a tévé elé és befejezem - nem, nem a Kínai negyedet, nem az Amarcordot, hanem a Bridget Jones bébijét. Úgy kell most ez nekem, mint egy falat kenyér.

Mentségemre legyen mondva vasárnap értünk vissza a "telelésből" (itt plusz egy hét a téli szünet) és olyan vagyok mint a mosott szar. Ezek a pesti utak mindig kikészítenek. No meg előtte az a kis szoftos szimultán betegeskedés. Éjszaka a lányom lázát figyeltem másfél óránként, nappal meg folyamatosan főztem a mézes teát, próbáltam nem ágynak esni és hallgattam, ahogy Emberem haldoklik. Igaz mind a hárman ugyanazt a köhögést produkáltuk, de azért ő elment a tüdőorvoshoz, mert neki biztos, de biztos tüdőgyulladása van. És abba - az internetes szakirodalom szerint - nem olyan nehéz belehalni. Az ötödik napon már egy kicsit kezdtem unni, de egész mostanáig nem lehetett leállni: karácsony, betegség, szülinapozás, utazás, szilveszterezés, megint utazás, utókarácsonyok, utószülinapok, és vissza haza. 

És most csend. CSEND! Nem üvölt két kiskamasz megállás nélkül, nem kell társasoznom a lányommal,  nem kell anyámmal vitatkozni, nem kell a sógornőm hisztijeit hallgatni, plusz az imádnivaló unokahúgomét (ha a sógornőm hisztizik, rögtön rákezdni a lánya), nem kell főzni, ajándékokat vásárolni, kényszeres programokat kitalálni, korcsolyázni mínusz 10 fokban, nem, nem, nem! Itthon, dupla zoknival, chai lattét iszogatva izgulhatok, kié Bridget Jones gyereke. Mondjuk egyértelmű.*

*Csak közben valaki vigye el tőlem ezt a mérhetetlen lelkiismeretfurdalást, hogy Emberem beleszakad a munkába, miközben én luxusmód pihegek a kanapén.