Amikor oviba adtam a lányom, még nem tudtam mi vár rá. Csak reménykedtem, hogy messze nem olyan lesz, mint az én gyerekkoromban, amikoris még bőven ráütött a popómra a dadus néni a bölcsiben, ha túl sokáig ültem a bilin, vagy büntetést kaptam már nagy ovisként, amiért nem tudtam ebéd után elaludni. Az egyik ovistársam folyamatosan fenyegetett, hogy az apja rendőr és megöli a családom. De senki nem szólt neki érte. Egyszóval rettenet volt. Életemben először (és kb utoljára) akkor hazudgattam a szüleimnek. "Rosszul érzem magam", "Fáj a hasam", ilyenek. Csak hogy ne kelljen menni.

Szóval nekem ezek az emlékek maradtak meg Ratkó korszakos gyerekkoromból, a szocializmus fénykorából. És bár sejtettem, hogy a nevelés kapott némi liberális ízt azóta az oktatási intézményekben is, de nem gondoltam hogy egy ovi lehet ekkora élmény. Főleg, ha Waldorf. 

És azt sem gondoltam, hogy majd pont az ovi fogja nekem megmutatni, milyen is az igazi karácsony. 

Ezzel a Jézus nevű fickóval én soha nem tudtam mit kezdeni, ergo a születése sem hatott meg különösképpen. De mióta az óvó néni megengedte, hogy reggelente én is beüljek a csoportba egy negyed órára karácsonyi dalokat énekelni, kezdett összeállni a kép. Az énekek nagy részét nem ismerem, valszeg ilyen erdélyi népdalok és gyönyörűek. Ülünk, lányom az ölemben, a kicsi székeken az a néhány ovis, aki korábban érkezik, az asztal közepén gyertya ég és az alatt a 10-15 perc alatt megérzem, hogy miről is szólhatott anno párezer éve ez az ünnep. És konkrétan Jézushoz nincs köze, sőt, valami pogány ízt érzek a levegőben és spirituális megtisztulást, miközben szól a "Betlehemnek városában" és a többi, és ezért nem, nem kell plázákban tülekedve agyon-nyomni egymást ajándékokért, meg hullafáradtan izzadni a töltött káposzta elkészítése fölött. 

Ma lesz az ünnep, ahol a gyerekek a spirálon átmennek és még fényképezni sem szabad. És aztán 25.-én este otthon hagyom a gyermeket a szitternek (ha találok), és szokás szerint elmegyünk kántálni, mindenféle családokhoz, kapunk sütit meg piát, és aztán valamelyik családnál összegyűlünk és éjszakába nyúlóan töltött káposztát eszünk. (ööö, az éjszakába nyúlóan nekem kb este 10h-ig bezáróant jelent)

Tavaly hozzánk is jöttek énekelni, és nem gondoltam volna, hogy ez egy sima formán túl jelent valamit. Hát jelentett, Meg az összes többi is.

Pestről milyen messze van az egyszerű boldogság, én feleim. Ki gondolta valaha, hogy Erdélyig kell eljönni érte?

Tegnap bemutattam a bábszínházam. Azt hiszem a lehetőségekhez képest 100%-os volt a siker: csillogó szemű gyerekek és felnőttek, és egyáltalán nem égtem be, mint vártam. Emberem annyira izgult, hogy nem találta a telefonján a fényképezőgombot. A lányom szuperül viselkedett féltestvérei mellett, csak egyszer szólt be csiling-hangján, hogy "Anyu!". Volt egy szuper kissrác, aki mindenre tündéri mód reagált. Saved my life.

A terembérletet mindenesetre ki tudtuk fizetni a hozzájárulásokból, még maradt is kb 1700Ft-nyi lej! Emberem 12 éves kisebbik fia egyből transzba esett, és kiszámolta, ha minden nap tartok egy előadást óvodákban/iskolákban minimális belépti díjért, havi 300ezer ft-nyit is megkereshetek. Tuti közgazdász lesz a gyerek. De legalább lesz miből fizetni az egyetemét.

Mindezeket a történéseket egy hét pánikkal vegyes mélydepresszió előzte meg, amikoris ezek a kérdések köröztek a fejemben végtelenítve:

- Ki vagyok én???

- Kit érdekel, amit csinálok?

- Ha nem érdekel senkit, miért költöttem el kb 20ezer Ft-nyit és miért töltöttem el kb. 500 órát jelmezvarrással, darab-írással, hegedűgyakorlással, Kántor Péterrel való emailezéssel, WCpapír guriga és bab-ritmushangszerek készítésével?

- Honnan veszem a bátorságot, hogy egyes egyedül színházi előadást csináljak? Ki a fene vagyok én?

és kezdődik előlről, stbstb.

Most persze megnyugodtam, és bár biztosan tudom, hogy komoly piaci rés van errefele a kortárs verses interaktív zenepedagógiai bábelőadásokban, és bár az előadásom működőképes, de a kapcsolati tőkém még nem oly bő, hogy azt a havi 300ezret meg is keressem. És a székelyföldi mentalitást illetően kételyeim vannak afelől is, hogy így ismeretlenül nyitott ajtókat döntetnék.

Amikor a múltkor nem vettek fel ide a helyi bábszínházba (valószínű mert túl nagy a pofám művészeti kérdésekben és nekik is), egész felvillanyozódtam (mert szívem mélyén cseppet sem volt kedvem csendben árnyjátékokat mozgatni a takarás mögött valami távoli falu lepattant kultúrházában, ahelyett, hogy a lányomért menjek az oviba). És akkor hirtelen indittatásból kitaláltam, hogy lesz saját bábszínházam! (Amivel majd magam megyek távoli falvak koszlott kultúrházába) 

Egészen komolyan gondoltam, annyira, hogy már le is leveleztem a fantasztikusan kedves Kántor Péterrel, hogy felhasználhatom a verseit, és már varrom a díszletet és megvan a sztori. És elmeséltem az összes létező kisgyerekes ismerősömnek (akik lelkesen támogattak erkölcsileg), de most kezdek kétségbe esni, hogy úristen, most már mindenképp meg kell csinálnom. Én, bábszínházat??!! Mert sajnos foglalmam sincs a bábozásról. És hogy pakolom a díszletet meg a szereplőket, miközben hegedülök? És hogy éneklek miközben hegedülök? És hogy mondom a sztorit miközben hegedülök? És basszus, nem is tudok hegedülni!
Szóval ilyen apróságok nyomják a lelkem. De a lelkem mélyén végtelenül lelkes vagyok, csak épp egy apró valami hiányzik, ami nekem soha se volt.*

*megsúgom: NBZLM

Közben nem szeretnék elmenni szó nélkül amellett a tény mellett, hogy kb két hete Emberemmel összeházasodtunk. Nem volt puccos felhajtás, sőt, kicsit még kínosan is éreztem magam, hogy elrángatom a rokonokat és cserébe nem kapnak svédasztalos vacsorát meg táncot hajnalig, vagyis lett volna tánc, de a Szimpla kertben és végül az is hamvába holt. 

De ez már a legvége, a legeleje az volt, hogy rettenetesen izgultam amikor be kellett vonulni: úristen, mit kell majd csinálni, nem fogom e elrontani? De amikor megláttam a sok embert, akik javarészt mind miattam gyűltek oda (Pesten), akkor elkezdtem vigyorogni teljes erőmből  és akkor tényleg elöntött az érzés, hogy révbe értem. És a barátaim, rokonaim a szemtanúi.

Aztán volt családi vacsora, ami nem sikerült olyan meghittre, és volt házibuli, ahol viszonylag önző módon ittam, jól éreztem magam és kívételesen nem izgultam, mit szólnak a többiek. Aztán a maradék pár emberrel elmentünk a Szimpla kertbe, ahol végül nem volt tánc. Végül hajnali 3h-kor lefeküdtem. Szerintem nem volt ilyen 5 éve.

És persze egy hétig tartott az a végtelen fáradtság, amit egy, kialvatlan esküvői éjszaka okozott. Viszont lett cserébe egy jóérzés, amire nem is számítottam. A biztonság. Hogy akkor mi már tényleg összetartozunk - nemcsak magunk előtt, nemcsak a gyerekünk miatt, de legyen bármi, rossz vagy jó: mostantól hivatalosan is egy pár vagyunk.

Kirepült a kismadár. Azaz ma reggel besétált az óvodai szobába. Sikításra számítottam, lábba kapaszkodásra, önkívületig bömbölésre, de az okos óvónénik nem adták meg a lehetőséget. Még a szobaajtót se nyitották ki rendesen, elvették az ágyneműs zacskót és behúzták a lányomat. Aki szó nélkül besétált.

Csak én kezdtem el bőgni utána (lehet, ő is, de én azt nem tudom). Tudom, drámakirálynő vagyok, de akkor is: valaminek vége. Vége a hordozóban a mellkasomon szuszogó kis bogyó-korszaknak (meg az éjszakai ötször kelős korszaknak, ajvé), vége a játszótérre napi kétszer elbabakocsizós korszaknak, vége az erdőbe szerda délután kibiciklizős korszaknak - a lányom felnőtt. Mostantól napi 8 órát nélkülem tölt el, és én is nélküle. 

Ezzel a nappal háztartásbeli lettem*, már semmi mentség a mosatlan tányérokra és a mindent elborító tiszta-ruha halmazra. Ki tudja, még a végén vasalni is fogok??!

*de azért keresek pénzt, nyugi - mondom magamnak

Roppantul elkényelmesedtem a lányom mellett az elmúlt másfél évben: egy éves kora óta (mióta hajlandó nappal is kiságyban aludni) életem szerves része lett a délutáni szundikálás, amiről azóta azt gondolom, az alfája és omegája az életnek. Főleg ha az ember nem a saját maga ritmusában él. Más ritmusában sétálni, futni és biciklizni is nagyon fárasztó, nemhogy élni. Úgyhogy muszáj bespékelni az élet közé egy napi szünetet. Vagyis muszáj volt, mert ez kissé a múlt.

Mivel a lányom mostanában amúgy sem akar délutánonként aludni (amit kb minden második nap el is ér), de mióta megjött a cumitündér és sutty! elvitte az összes cumit (mind a kilencet), azóta kb lehetetlen délután elaltatni. Marad a kóválygás (részemről) és a kiszámíthatatlan, hurrikán féle hiszti (részéről, majd ahogy haladunk az este fele, részemről is).

De most már ez is a múlt, mivel ma, ajvé! Feltaláltam a bicikliutánfutós altatást. Persze egy sima babakocsi is megtenné, de már vagy két hónapja kilukadt az első kereke és amúgy is mindenhova gyalog járunk. Úgyhogy maradt a bicikliutánfutó (amit 4 éve kerülgetek a kertben): bölcsi után ki az erdőbe, ott egy kis bogyószedés, gombászás, pónilovaglás (komoly!), visszafele garantált a szuszi. 

Hogy ezt Pesten mennyire tudnám abszolválni, kérdéses: oké, ott is van erdő, de nem 10 percre, és totál hallani az autók zaját. És nincs póniló! Egész pontosan Sárika nevű.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy megint sínen van az életem: mikor május közepén kiderült, hogy babát várok, nagyon elégedett lettem. Szinte eufórikus, ami azért - valljuk be, ilyen életmód mellett - nem túl sűrűn esik meg. Afféle állandó, kiegyenlített boldogság, az igen, azért nem kell a szomszédba menni.

Egyszóval eufórikus voltam és elégedett. Eufórikus, hogy hurrá, most megint fel vagyok mentve legalább két évre önmegvalósításból, elfeledhetem azt a kényszert, hogy valamit muszáj letenni a társadalom asztalára. Elégedett, mert pont így terveztem: decemberi/januári szüléssel, hogy akkor pont lejár a gyes, kezdődhet az újabb három év. És hogy a már meglévő gyerekruhák stimmeljenek az időjáráshoz. Mondjuk még egy kislány, mellé még kevesebb cuccot kell beszerezni (bár valami fiú félét mutattak a megérzéseim). És milyen jó, hogy a drágább matracot vettük az IKEA kiságyba, így még jobban megtérül. Csupa ilyen szempont lebegett a szemem előtt, mert nálam kevés anyagiasabb ember van a világon. Jó, persze olyanok is eszembe jutottak, hogy uff, megint a rosszullétek, meg a bálna-létek, meg jujj a szülés, de ezek csak elenyészve. Az már annál többször, hogy lesz egy kistesó, a lányom kistestvére, nem fél, nem mostoha, hanem egész, igazi. És bár engem laposra vert a bátyám kb 7 éves koromtól 15 éves koromig heti sűrűséggel, de nem tudtam volna elképzelni az életem nélküle.

Aztán kicsit ciki volt, hogy folyton el kell rejtenem a hasam, ami már pár hét után bazi nagyra nőtt. Utáltam ezt a titkolózást, de hát muszáj volt. Csak a body art tanáromnak mondtam el, aki bátorítóan bólogatott, amíg jólesik, csináljam.

Az első gyerekemmel kb. végig aggódtam. Minden egyes orvoslátogatás síróroham előzte meg. De megérte. "Ott a szívhang" - mutatta anno a román orvosnő tört magyarsággal az ultrahang felvételen, amin nem láttam semmit, csak egy kicsi dobogó pontot. Semmi mással össze nem egyeztethető érzés volt.

De most nem volt dobogó pont. Nem lett se januári szülés, se kisfiú - csak egy életképtelen sejthalmaz. 

Volt egy rossz hetem, de túléltem, van már egy lányom, lesz még egy, tudom, fiú vagy lány, mindegy.

De közben meg magam szídom: f@szomat a body artba, meg a pohár borokba, meg a lusta vitamin-szedésbe,  de leginkább a túlzott elégedettségembe. Mert igazán megtanulhattam volna az életben, hogy nekem, NEKEM, semmit nem adnak ingyen. Hátra dőlni tilos. Mostantól legyen ez a mottóm.

Én nagyon ritkán szoktam imádkozni - ami ahhoz képest, hogy nem hiszek Istenben, jó arány. (Az is jó arány, hogy nem hiszek Istenben és mégis nagy I-vel írom). Általában beválik (az ima), azért is teszem ritkán. Hogyha igazán fontos lesz, működjön amikor kell. Egyszer így kaptam meg egy szerepet még fiatal kórista koromban, ami miatt aztán megkaptam egy nagyobb másikat, és ami miatt aztán egy harmadikat már Pesten később és szerelmes lettem és volt 4 hiperszar évem, de előtte jó sok jó. Aztán amikor terhes voltam a lányommal és lettek némi aggodalomra okok, akkor is tettem ami a csövön kifér. Meg amikor a nagybátyám rákos lett, áttétes. Én hülye azt hittem, hogy meggyógyíthatom. Halála után nem győztem járni a pszichológushoz, miután egyszer majdnem leájultam egy buszról pszichésen. Életem legrosszabb döntése volt akkor az ima. Tudni kell elengedni.

Oké, volt egy-két könnyelmű kilengésem amikor a sikeres terhesség után megszületett gyermek még picike volt és éjszaka felébredt, én meg szoptatás közben mondogattam a mantrát, add édes Istenem hogy visszaaludjon, stbstb. Tudom, ez nem volt fair. Nem is mindig működött. 

De azért most már tudom is, hogy mikor van itt az ideje. Mert vannak bizonyos esetek, amikor nagyon szeretném, hogy "add Istenem hogy így legyen meg úgy", de belül érzem, hogy hosszú távon nem biztosan az a megoldás. Inkább legyen, ahogy lenni kell. Ilyen esetekben kihagyom Istent a dologból - amit nem tesz meg ő, elvégez majd a Sors. 

Úristen milyen vallás ez.

Dérlepte rózsák egy kismacska bajsza

Vagy 20 éve megjelent és azóta tucadszor szembejött velem különböző könyvespolcokon. És bár ránézésre láttam, hogy ez nem afféle ezoterikus nyavalya, sem valami amerikai típusú self-help book, de férfiasan bevallom: nekem csak most akadt a kezembe a Flow Csíkszentmihályi Mihálytól. Tudom, le vagyok maradva, de egész egyszerűen eddig nem volt rá szükségem. Vagyis egész addig, hogy meg nem fogant első gyermekem.

Addig a magam ura voltam és megvoltak az eszközeim, hogyan érjek el flow élményeket a mindennapjaimban, vagy legalábbis pár szegényesebb flash-t. Duplakör a Margit-szigeten, átbiciklizni a városon természetesen kedvenc zenéket hallgatva, színház meg filmek, csinálni és nézni, társadalmi életet élni, értékes emberekkel találkozni és legfőképp szabadnak lenni (már amikor sikerült és nem bőgve azon gondolkodtam a kanapémon fetrengve, hogy melyik kezemen vágjam fel az ereimet).

Nos, miután megvan az ember gyereke, elég egyértelmű lesz a képlet: a szabadság helyét átveszi az aggodalom. Hogy egészséges lesz e a gyerek, ha már megszületett és egészséges, hogyan ne öljem meg az első pár napban; aztán hogy ne egyen a féltestvérei által véletlenül elhullatott legó figurákat, amik a torkán akadhatnak, ésatöbbi ésatöbbi. És hiába mentődik fel az ember egy-egy fél órára, később többre is, ha ezalatt másra sem tud gondolni, mint a gyerekére.

Szerencsére ez már a múltté. Lányom másfél éves korától remekül kommunikál, és miután először sikerült otthagynom a bölcsiben bömbölés nélkül, abszolút élvezhetővé vált az életem. Ezt csak megtetézte a tény, hogy 2 éves és 1 hónapos korában elkezdte átaludni az éjszakákat, valamint hogy 2 éves és 4 hónapos korában végre sikerült leszoktatni az anyatejről. Azóta Kánaán. Jöhet a flow!

Úgyhogy én most újratanulom magam, és bár rohadtul nem lenne már kedvem átbiciklizni Budapesten, sem éjszakákba nyúlóan üldögélni valami vendéglátóipari egységben félidegen emberekkel - de remekül gyakorolhatom például reggel, bölcsiből jövet. Amikor nem gondolok se arra, hogy mi legyen az ebéd; se arra, hogy muszáj elmennem futni; hogy csak 3 órám van saját magamra, ebből mínusz a főzés és a bevásárlás - hanem arra gondolok pár pillanatig, hogy most szabad vagyok, és azt csinálok amit akarok. És jobb esetben itthon maradok, hagyom a dagadt ruhát másra és visszatérek ősi kedvenc elfoglaltságomhoz: My favourite things feldolgozásokat keresgélek a youtube-on és elképzelem amint el is éneklem őket.

Gyere szállj be a piros autómba és előre

Visszanézve felnőttkoromra, az egyetem elvégzése óta gyakorlatilag folyamatosan pótcselekvésekben éltem, éltettem a lelkem. Színház - elsősorban. Aztán mozi, zenehallgatás, kocsmázás, vásárlások, rengeteg séta át a városon, biciklizgetések, a piacra meg vissza, pasizás, napozás a kertben. Olvasás dögivel. Folyamatos inger alatt voltam, muszáj volt folyton menni, csinálni, eltölteni az időt.

És most, amikor már nem vagyok a magam ura (szerencsére), kénytelen vagyok megélni a pillanatokat. Most már nem azért élek, hogy majd, majd egyszer találkozom életem párjával és lesz gyerekünk - mert most már van. Nem azért élek, hogy híres színésznő legyek - mert nem lettem. Szóval meg kellett tanulnom megállni. 

Nem csoda hát, hogy mindenféle gondolataim támadnak az élet értelmét illetően. Mert nem tudom lefoglalni őket azzal a rengeteg ingerrel, mint régen. Pl. hogy nincs színház. Mégis hasznosnak kéne éreznem magam. Nemcsak a gyerekem, a társadalom számára is. De kell e? Ha kell, milyen módon? Tényleg olyan fontosak azok a visszajelzések, hogy én is vagyok valaki? Vagy elég ha én sejtem? Meg aztán: minek, ha úgyis meghalunk?

Szóval azt vettem észre, hogy így, negyven felé, kezdek átalakulni legbelül. 

És nem tudom, hogy ez jó e. Mindenesetre szükségszerű.*

(*Mindeközben azért én vagyok a világ legboldogabb (szürke) verebe.)

De nem csináltak mézet

"A tököm televan ezzel az erdélyi színjátszással" - így mentem tegnap interjút készíteni, és hát érződött is a hatása. Ráfagyott a mosoly az arcomra beszélgetés közben, úgyhogy a végén a legutolsó, amit megkérdeztem volna a színházigazgató-rendezőtől, hogy "helló, nincs véletlen szerep nekem itt ebben a színházban?". Hibáktól hemzsegett az előadása, de olyan magabiztosan mesélt az arc, hogy elment a kedvem a problémafelvetéstől. És attól is, hogy itt volna e értelme bárminek. Pl. nem otthon lenni esténként a lányomat fektetni, hanem próbálni valami elcseszett, tézisektől hemzsegő előadást. Nem mintha lenne esélyem.

És ha itt nincs, sehol sincs. Vagy csinálok magamnak, vagy kezdek valami egyéb hasznosat az életemmel. Mert tök jó paradicsompalántákat ültetgetni (tényleg), meg a muskátlikat helyezgetni egyik ablakból a másikba, meg végtelen számú zoknikat mosni öt főre (most hazudtam), de kicsit hiányzik a tartalom. És most szerintem minden kisgyerekes anya tudja, mire gondolok.

Pl. szuperjó lenne cigány gyerekeknek esélyt adni, hogy lehessen belőlük valami. El szoktam velük beszélgetni a főtéren, hogy mielőtt tarhálnak pénzt (kenyérre, forró csokira, egy menetre a kisvasúton), tudjam mi az ábra. És az ábra mindig ugyanaz: bazira nem igazságos az élet.

(Még mindig ilyen nyekergő, világvége állapotban vagyok, és azt hiszem ez így is marad, míg nem lépek valamit.)

Akkor darazsak voltak, rég nem tudom, mi volt

Én nem tudom mi van velem, de valahogy olyan apokaliptikus hangulatban telnek napjaim. Miközben a mindennapi életem szó szerint egy leányálom. Egy ideális szerelmi háromszögben élek (Emberem, a gyermek és én). Legnagyobb gondom, hogy kiültessem e már a paradicsompalántáimat, meg hogy a lányomat 2 évesen és 4 hónaposan végre sikerült leállítanom a szopizásról  és ez most jó e (elszakadt a bilincs, de egyben valami láthatatlan aranyfonál is vele együtt). Hogy mikor menjünk legközelebb Pestre, és hogy összehozzam e azt a színházi projektet, amin hetek óta gondolkodom, vagy ne. Kéne egy kicsit csellózni. Meg egy új cipő.

A minap elgondolkodtam az autóban utazva: előkerült egy régi Kispál lemez, talán az egyetlen, amit valaha - divatból - hallgattam. És miközben szólt, eszembe jutott a nagybátyám, ahogy két ujjával ütötte a taktust az Ágy, asztal, tévére a kormánykeréken, miközben utaztunk Veszprém és Almádi között; én 16-17 éves voltam és totál összezavarodott az élettől; a nagybátyám halkan dúdolta a szöveget - sosem volt egy harsány ember. Aztán amikor meghalt, a temetésén a legjobb barátja állt dísz-őrfalat a koporsója mellett, az arcán lassan csurgott le a könny; azóta az a barátja is meghalt, ugyanúgy rák - vajon az ő temetésén ki állt dísz-őrfalat? és vajon fog e erre emlékezni valaki 100, 1000 év múlva? Hogy én valaha utaztam egy autóban, szólt az Előre, Illéri, és azokra gondoltam, akik már nem gondolhatnak rám?

És mindezek mellett még gondom az is, hogy - egy nemrég olvasott cikk alapján kiderült - a medúzák annyira elszaporodtak a tengerekben, hogy lassan teljesen ellepik. Meg hogy a kultúrát nem az, hogy metszőollóval nyírják Magyarországon, hanem gyökerestül tépik ki. És hogy megint hány menekült fulladt a tengerbe. 

Úgyhogy érthető, hogy valahol mélyen mérthető a hangulatom: én azt gondoltam, a gyermek végképp értelmet ad az ember életének. De amikor lelki szemeim előtt azt látom, hogy lányom dédunokái megérik a világvégét, amikoris a medúzák majd átveszik a hatalmat a vizek felett, a Föld pedig elsivatagosodik, és nemcsak hogy színházi, filmes és irodalmi folyóiratok nem lesznek már, de színház, film és irodalom sem - akkor komolyan elgondolkodom, hogy kellett e ez nekem. 

Így kiszúrni az ükunokáimmal. *

*és hát ennek fügvényében tényleg ki nem szarja le, hogy Röhrig Géza magától ment e a tüntetésre, vagy odakeveredett.

Bocsánat, én még mindig a Röhrig Gézánál tartok, de oh gád, az ő alakja olyan szépen szemlélteti végtelenül sekélyes kis világunkat. Annyira, hogy miatta (de leginkább magam miatt) még a vasárnap délelőttömet is elrontottam, olyan vad vitába keveredtem a facebookon egy felkapott (tehát könnyen manipuláló) médiaceleb ismerősöm bejegyzése alatt.

Mely úgy szólt, miszerint Röhrig Géza saját bevallása szerint - vagy legalábbis ahogy a keresztény.mandiner.hu tudósította - nem önszántából ment el a Kossuth téri kockás inges tüntetésre, hanem pár szelfiző berángatta a tömegbe. Tehát vagy a kereszténymandinernek hazudik, és akkor azért vade satane, vagy ehh, uhh, áhh, jaj de kiábrándító, nem ezt hittem róla, jobbnak gondoltam, ó, de kár hogy Röhrig Géza is befeküdt, benyal a kétharmadnak, kész, vége, leírtuk - jöttek rá a mejegyzések.

Nem kéne mögé nézni a dolgoknak, mielőtt ítélkezünk? - kérdeztem az elején, mikor még a rántotta felverésénél tartottunk a reggelinél, de aztán amikor két órával - és jópár letorkollós kommenttel -később már egy közeli falu kocsmájában üldögéltünk a hosszú biciklizéstől lihegve, békés nyugodt családi körben ittuk a fröccsöt, és még mindig azon görcsöltem, hogy mialatt nincs a telefonom wifin, vajon hogyan cincálnak szét nyitott gondolkodású ismerőseim a virtuális térben arra a mondatomra, hogy talán nem kéne a Röhrig Gézát felosztani jobbra és balra, hagyjuk őt meg inkább középen - akkor vettem egy nagy levegőt és elengedtem.

Elengedtem az összes kisstílű, unatkozó, frusztrált ismerősöm hátam mögötti akcióit. Kezdve onnan, amikor általános alsóban hirtelen elkezdtem nem számítani, mert szemüveges lettem. Egészen odáig, hogy összeesküvés-elméletet szőttek a hátam mögött abban a sekélyes társulatban, harmincas éveim elején, és aztán most, amikor kisgyerekes anyaként átnéznek a köszönésemen, mert én úgyis csak egy beképzelt pesti picsa vagyok ebben a székely kisvárosban. 

Nem érdekel többet a facebook, harcos ismerőseim, hogy mit gondolnak rólam. Vagyok, aki vagyok. És nem az fog meghatározni, hogy mennyire népszerű. Hanem hogy van egy Emberem, aki a szülés után két évvel is nagy pocakomat még ebéd után is szépnek találja; hogy van egy lányom, aki egy álom; hogy vannak barátaim, akik szeretnek (bár egyre kevesebben, nem érnek rá) és van, akiket szeretek. És lesz, ahogy lesz - valahogy mindig. Ez számít. Hát hülye vagyok én?

Voltunk Pesten, ahol is egy péntek délelőtt kézenfogtam Emberem és beültünk az Urániába a Saul fiára. Nálam jobban nem lehetett senki felvértezve, de ami a kb. 5. percben történt, az a bennem lévő feszültségmérőt felnyomta az egekbe. Ha lázmérő lettem volna abban a percben, a higany kifröccsen az űrbe, azt hiszem. Bazmeg - szakadt ki belőlem félhangosan és megmarkoltam Emberem kezét. Aztán a markolás enyhült, és összességében olyan véleménnyel jöttem ki a moziból, ahogy holokauszt-filmről még soha: ez szép volt, mondtam, és gondolom azóta is.

A világ legbrutálabb lelki vagy fizikai kínzását is követhetik el ellened, ha a lelked túl tud szárnyalni a halál felett élőként, nincs gond. Ha meg szabadulsz a halálfélemtől, nincs többé baj.

Csakhogy. Azóta elkezdtem olvasni Gedeon Grief Könnyek nélkül sírtunk-ját. Ha a Sault bírom, ezt is bírom, hittem. De a 20. oldalon hirtelen becsaptam, mert ott felviláglott a pokol ajtaja. Én bírtam még a kisfiúkat is, a meztelen fiatal nőket. Csak aztán jöttek az anyák. A gyerekekkel. És ez, a mondat első fele, ameddig jutottam, mint valami dementor, kiszívta belőlem az életerőt. Mert Isten valahol itt szűnt meg szerintem Auschwitzban létezni, nem ott, hogy engedte ezeket a végtelen borzalmakat. Hanem hogy végett vetett a reprodukciónak: családok tűntek el nyom, utódok, cél és értelem nélkül. És nem marad csak a kérdés, hogy minek? Minek?

Úgyhogy azóta bénultan lézengek és amikor nem a kislányomat ölelgetem, a Karácsony Benőnek a Napos oldalát olvasom, és próbálok nem gondolni közben arra, ő hogyan végezte.

Én még nem láttam a Saul fiát, egyrészt mert itt nincs mozi, másrészt kissé be vagyok tojva, hogy lesz utána egy durva hetem, plusz jó pár szorongós éjszakám. Már a BBC-s Sherlock című sorozat legutóbbi része is kicsapta a biztosítékot nálam, úgyhogy esténként fektetésnél meg az éjszakai keléseknél (szerencsére egyre ritkábban) menyasszonyi ruhába öltözött, hirteken dalra fakadó oszló csontvázakat vizionálok a sötét szobában.

A Saul gondolom ennél még durvábban hat az idegrendszerre. Holokauszt + gyerekek = végállapot nálam. Főleg mióta anya lettem.

De most már muszáj lesz megnézni, egy kissé az Oscar díj kapcsán is, merthogy minduntalan ebbe a halk szavú Röhrig Gézába botlok a neten, és olyannyira szimpatikus.* 

Elgondolkodtat, hogy ő, aki addig, míg "senki" volt, nem érdekelte az embereket, se mint költő, se mint színész, se mint énekes, se mint apa, se mint ember - most sztár lett. Pedig ugyanaz, mint volt, hiszem én. 

Én se érdeklem az embereket. Nem vagyok se érdekes, se izgalmas, egy picit beragadtam ebbe az anyaszerepbe, nem játszom színházban se filmben, könyv- és filmélményeimet max Emberemmel osztom meg mostanában. Kissé a humorom is megkopott, a karom asszonyosodott, az arcom szélesebb, a szemem alatt ráncosabb. Meguntak a régi barátaim, nincs már érdek, ami hozzám köt. Nem vagyok híres rendező szeretője, nem látnak viszont tévéreklámban, se szappanoperában, a pesti éjszakában nem lehet már alibiként használni, hogy csalják a feleségüket. Nem vagyok az idegösszeomlás szélén, sőt. Nem vagyok érdekes. nem vagyok valaki - tehát nem keresnek. 

Ezért szomorú ez a Röhrig Gézás történet. 

*És kissé úgy érzem, filmen kívül, magánemberként talán ő tudná kicsit lekaparni ezeket a megszokott bélyegeket, amikbe mostanában oly gyakran botlok (úgymind liberalizmus=zsidóság, Erdély=jobboldal, istenhit=konzervativizmus). 

Amikor a gyermek még kicsi volt (értsd: 0 és 12 hónapos kora között) és az ismerősei körében valaki bejelentette hogy gyermeket vár, valamiféle káröröm féle vett rajtam erőt. Nem mondtam ki, de az első dolog amire gondoltam, hogy "jajj, szegény". 

Emlékszem, valaki beugrott hozzánk látogatóba, egy kisgyerekes családapa, megállt az épp alvó gyermekem fölött (akkor volt kb 2 hónapos, szóval a legdurvább hasfájós időszak közepén) és sóhajtozni kezdett, mennyire vágyna már egy újabb gyerekre, az övé már óvodás. Én konkrétan abban a pillanatban azt gondoltam, ez nem normális. Ki az a hülye, aki még egy gyereket akar??? Nem elég az egy fölött érzett fizikai szenvedés, a zombi létforma, hogy az egész nap gyakorlatilag egy folyamatos altatás, éjszaka meg 3 órán át kell vele szambázni a szobában, hogy ne üvöltse fel a ház többi lakóját? Hogy folyamatosan rettegek, aggódom, jól csinálom e, ne legyen túl melege, meg ne fázzon, és jajj, az a rettenetes bölcsőhalál?

Persze az egy gyermekes anyák még nem sejtik, mint ahogy én sem sejtettem, hogy ez nem tart majd örökké. És lőn! Most, két éves és két hónapos korára végre átaludja az éjszakákat! És nemcsak hetente egyszer! Hippiáré!

Úgyhogy mostanában, ha megtudom valakiről, hogy a második gyermekét várja, az első érzésem a mérhetetlen irigység. És ha megállok egy alvó csecsemő fölött, sóhajtozni kezdek.
Úgy látszik ez egy ilyen körforgás.

Vilgosan emlékszem úgy bő három évvel ezelőttről egy pillanatra, amikor - itt még csak látogatóban - a román barátnőmmel vágtunk át a főtéren, szaladtunk az előadás előtti lejárópróbára, 5h-re kellett volna, de az öt óra minket szaladás közben ért: a felettünk lévő óratoronyban harangozni kezdtek, a hangra egy madár-raj repült fel hirtelen, átlósan az égen a fejünk felett - én felnéztem és megállt az idő, és azt gondoltam: ez AZ.

De tévedtem, az még nem AZ volt. Mert most hétvégén, ugyanúgy a főtéren állva, épp nem sietve sehova, a korcsolyázókat szemlélve álldogáltunk. Lányom talált egy tökéletes pocsolyát, amiben tapicskolva állig fröccsent a sár. Észrevétlenül jött az öt óra, harang, madárraj. Lányom abbahagyta a sarazást, felnézett az égre, ott maradt a tekintete, és akkor megtudtam, hogy a fokozhatatlant is lehet fokozni, ha a három évvel ezelőtti harangzúgást, madárrajt, megálló pillanatot a saját gyereked tekintetének tükörképében látod viszont.