Szóval ma akkor elmentünk egy másik bölcsödébe. Ahol nem volt sírós kislány, viszont volt két bölcsisnéni 12 gyerekre, volt délelőtti torta (szülinapra érkeztünk pont), "te isz, te isz, kéjsz, kéjsz" - mondogatta gyermekem, te is kapsz, mondtam, és tényleg kapott. Aztán csúszdázott a kertben egy igazi, totyogókra méretezett csúszdán (ahol nem fél méter a létrák közötti különbség). Később leült a többi gyerek mellé a padra, "a-a, a-a, te isz, te isz", te is kapsz almát kicsim, mondtam, de már nem találtunk a vadalmafa alatt, úgyhogy vadringlót adtam neki, "e-e, e-e" (azaz: elfogyott, elfogyott), mondogatta, és tömte magába jóízűen. Mindeközben négy darab 3 év alatti egyed a babakocsinkat vette célba, fel- és lemásztak, tologatták, a Lara nevű még a csomagtartóban hagyott megkezdett sajtos perecbe is beletört (itt nagy divat a perec, nem az a kemény és sós, mint otthon, hanem szezámos, virslis, csokis, diós, egész puha tésztából). Egyszóval ideális volt mind a légkör, mind a hangulat. Nincs mese, el kell kezdeni beszoktatni. Engem.

Én olyan szépen kigondoltam: mivel kissé belefásultam az itthoni lét mindennapos rutinjaiba, mi lenne, ha bölcsibe adnánk a gyermeket. Nem sok időre, csak egy fél napra, egy kis ideig. Addig én kicsit összeszedném magam, azalatt a napi pár óra alatt járnék futni, megpróbálnám visszaállítani az agyműködésem a régi állapotába (kb 50%), rendet raknék a ruhásszekrényben és kifesteném a hálószobát. Aztán amint ezt meguntam (kb 1-2 hónap), visszamennék dolgozni. 

Én tényleg nagyon szépen kigondoltam, de amikor egy esős, nyomasztó napon (azaz ma) elvittük gyermekünket a bölcsibe, én voltam az, aki rejtett módozatban idegösszeomlást kapott. Nem látta senki más, csak én. Gyermek remekül elvolt, egy cicát hajkurászott, aztán a kezembe kéredzkedett egy ütögetős bölcsistárs elől, aztán megint cicázott, aztán ráült egy Dorá-s székre, de addigra az ütögetős kislány már nagyon sírt, hogy "anyu, anyu", a bölcsisnéni meg egyedül volt nyári időszámítás szerint, és a kislány egyre jobban sírt, és akkor eljöttünk. Egy hónap múlva értesítenek hogy van e hely. Ha hely nem is lesz, de protekció igen. Remélem addigra kiheverem a sírós, anyja után üvöltős idegen kislány látványát. 

Tényleg meg kell érni a bölcsire. Nekem, mint anyának mindenképp.

Délutáni alvásidő: a talkie-walkien hallom amint gyermekem félálomban énekel. Mackó-mackó ugorjál, apuci-anyuci, ilyenek. A múltkor a "szilva" szóba aludt bele. Tudja már mondani, hogy "bugyi" és "melltartó". 19 hónapos és már kész nő. Megzabálom, még akkor is ha szabotálja az alvást.

A múltkor amikor az önmegvalósításról elmélkedtem, kifelejtettem a fizikai részét. Vagyis hogy testileg is visszataláljak - ha nem is feltétlen a régi ruháimba - de megközelítőleg a régi énembe.

Nekem például sosem volt hasam. Sose. Mindig leláttam a bokámig, és sosem okozott problémát ha vákumszerűen szoros pólót kellett felvennem. 

Most meg itt buggyan, ott buggyan, és tudom hogy ez a természetes (akarom mondani harminciksz évesen és császár után), de mindent elkövetek hogy ez ne így legyen. Leginkább futok, de mivel ez szervezés kérdése, elkezdtem egy insanity nevű tornavideót: napi harminc perc brutál edzés, cserébe kimunkált izmos test és kockás has. Praktikus, mert belefér a délutáni alvásba, nem kell Emberemmel egyeztetnem bébiszittelés terén és mellette még az ebédet is megfőzöm. Szuper jól működött, egészen a második napig, amikor a 17.percnél puff, egy rossz mozdulat, és azóta lepereg az életem minden egyes mozdulatnál, úgy fáj a derekam. Úgyhogy most robot üzemmódban működöm. 

Még gondolkodom, mi ebből a tanulság:

1. nem kell a kockás hasizom

2. ezután mindig normálisan be fogok melegíteni

3. ha elmúlik ez a húzódásos fájdalom, olyan rendet vágok a lakásban, hogy ihaj! 

(a helyes válasz aláhúzandó)

ugorj ki

Ez zsinórban már a második hét, hogy a fiúk - Emberem fiai - nincsenek velünk. Idilli mód telnek a reggelek, az esték és a hétvégék (kivéve amikor a menekült-ügyön vitatkozunk és üvöltözünk). A háztartási teendők is a felükre zsugorodtak. Főzhetek ebédre zöldséget és sajtot, a megszokott hús-krumpli kombó helyett. A gyermek délutáni alvása alatt írhatok blogot és gondolkodhatok az élet értelmén. Esténként nyugodtan mélyedhetek úgy a könyvbe, hogy nem labdázik a fejem felett két kiskamasz. Vagy tollasozhatok Emberemmel a kertben, miután letettük a kislányunkat aludni.

És közben azon gondolkodom, mélységes lelkiismeret-furdalások közepette, hogy milyen jó ez így. Rég voltunk ilyen sokat hármasban. És milyen lenne ha... De tovább már nem mondom, mert különben leköpném magam a tükörben. Hiszen én vállaltam, ezt vállaltam, így: két plusz gyereket egy szuperapával. És szeptembertől a kissebbik fiú is felsős lesz, ergo nem kap ebédet az iskolában, jön haza tanítás után - tehát a főzési üzemmódot maximumra kell kapcsolni. Két hét alatt talán egy szünnap ha lesz, amikor az anyjuk intézi az étkeztetésüket. Két növekvésben lévő fiúgyermeket pedig nem könnyű etetni, kivéve ha nem menzatulajdonos az ember. 

Úgyhogy már előre rettegek ettől a  konyhásnéni léttől, hogy ez mozgassa majd a napjaimat (kicsi lányom mellett persze): félek hogy idővel befőzöm saját magam, és azt is elfelejtem majd, hogy ki voltam, mit akartam valaha. Mert az ember a saját gyerekéért még csak feláldozza önmagát, de őszintén és kegyetlenül szólva, a mások gyerekeiért nem szívesen. 

Úgyhogy most itt ülök a pamlagon, győzöm meg magam oda-vissza, mert azért a munkalehetőségek tárháza nem korlátlan ebben a térségben. És egy rossz munkánál még a háztrartásbeliség is ezerszer jobb. De közben meg nem szeretnék lefolyni a lefolyón, örökre.