Már épp írni akartam egy bejegyzést arról, hogy milyen jól alakulnak a dolgok: gyermek beszokott a bölcsibe, úgyhogy a szabad délelőtti három órámat már nem bűntudattal marcangolva töltöm, hogy milyen rossz anya vagyok, hanem szabadon szökkelve, heti két-három alkalommal futva, itthon tornázva, körmömet lakkozva (bár ma épp porszívóztam és port töröltem), plusz az altatás sem rémálom többet... erre pont ma sikerült délután 13h és 15.30h közötti időmet (értsd: 2 és fél órát) azzal töltenem, hogy elaludjon végre a gyermekem, és csak azért nem téptem ki az összes hajam, mert ebből én is aludtam vagy 20 percet. (Ő nem.)

Most végre alszik, én meg ahelyett hogy nekiáállnék kreatív ajándékokat készíteni karácsonyra, vagy letornázni a "hogyan legyünk fittek 30 percben" pilates tornámat, avagy romául olvasni a Bridget Jones naplóját (angolul egyszer már megtanultam rajta, mármint az angol nyelvűn, nem a románon, hátha most is beválik), de képtelen vagyok bármire a  lelkiismeretfurdalásomtól, amiért a legutolsó, működő altatótechnikához folyamodtam: hagytam sírni.

Pedig tényleg olyan jól alakul minden, valahogy most elkezdtem végre élvezni is, hogy anya vagyok, így majdnem két év táján, nemcsak a fáradtságtól és az örökös aggodalomtól kikészülve élni túl a napokat. Szép, meleg az ősz, dolgozgatok épp annyit, amennyi jólesik, és én vagyok a világ legszerencsésebb embere.

Jó dolog a bölcsi, szuper hogy az embernek akad napi három órája, amikor végre magára koncentrálhat. Vagyis izé... a gyermeke nélkül mehet bevásárolni és pakolhatja el a tisztaruha-hegyeket otthon. Hullafáradtan.

Továbbá arra sem figyelmeztettek előre, hogy lesznek a bölcsinek mellékhatásai, nem feltétlen az egészségre nézve (bár az, hogy elkap mindenfélét a gyermek és heti egyszer hány a köhögőrohamtól éjszaka, az szerintem teljesen normális, had' szokjon az immunrendszere). De azért az eléggé megvisel, hogy a nap 24 órájában kb 67.321-szer hallom azt, hogy anya, anyaaaaa, mert annyira szeparációsan szorong, és ebből 213-szor éjszaka. Úgyhogy tegnap egy óra volt este, míg elaltattam, később az éjszaka csendjében másfél órámba telt, míg alváskompatibilissá tettem a lehányt hálózsákját a sötétben és visszaaltattam (nehogy még jobban kiverjem az álmot a szeméből a villanykapcsolással, ráér reggel kimosni). A hányás után ugyan még 3x ébresztett hogy anya, anya, persze errre az apja is ébredt. ekkorra már mély egyetértésben káromkodtunk az összeomlás szélén a sötétben. Ezen túl egyszer ébredtem a saját köhögőrohamomra, egyszer mert az apja fújta az orrát, még egyszer reggel 6h-kor, mikor kikapcsolta a csörgőórát hogy ne csörögjön reggel 7h-kor, ami kb mindegy volt, mert fél óra múlva a fiúszoba irányából jöttek a hangok, mint amikor a kukásautó tolat, de aztán rájöttem hogy nem, a kukásautó nem az álmomban van, hanem a telefonjuk ébreszt bazihangosan, és akkor kicsit elszomorodtam. Még egy félórára visszaaludtam, aztán a fiúgyermekek valami eszméletlen hangosan csörgették a müzliszacskót és akkor feladtam.

Úgyhogy szét is bomlott az idill, miszerint én a bölcsisidő arany 3 órája alatt majd futok és a lábkörmöm festem - mikor a nap minden percében az életemért küzdök.
És én még azt gondoltam, hogy a gyereknevelés egyre könnyebb és könnyebb.

Megjártuk Londont. Kb annyi volt, mint egy pislogás: szállt fel a repülő Bukarestből London fele, a következő pillanatban pedig le is szállt, Londonból Bukarestbe. A kettő között a különbség, hogy míg odafele energiám teljében, visszafele az összeomlás szélén álltam. Alvásban nem volt erős ez a három nap, az biztos. 

Mindenesetre öregszem. Vagy London nem ugyanaz, mint volt. Túl sok az ember, túl sok a zaj, túl sok a csillogás, túl sok a bolt, túl sok a felületesség, már az abból adodó felületesség, hogy idő híján mindenen átszaladtunk. Hónapok óta nézegettem lelki szemeimmel, milyen lesz, amikor ott állunk majd a National Galleryben a Rubens-ek előtt Emberemmel kéz a kézben és eufóriában leledzünk. De mire odakerültünk, semmi más nem érdekelt minket, mint hogy leülhessünk. És tök mindegy volt, hogy Rubens vagy korareneszánsz. 

Viszont remek volt az esküvő, hogy együtt volt a család, meg hogy tudtunk kettesben is csavarogni. És hogy túléltem a klausztrofóbikus repülőutat meg a gyerekem utazással kapcsolatos hisztérikus összeomlásait. Milyen ciki, amikor egy gyerek nyilvános helyen fetreng a földön és ordít hozzá, gondoltam eddig, micsoda csőd szülők. Nahát, welcome to the Club, mondhatják most ők.

Egyszóval klassz hely London, de lehet várnék még 18 évet, hogy élvezhessem is.

Hajnalban félálomban ezen a szingli problémán rágódtam. Olyan mélyen beültette magát a sejtjeimbe, hogy már egy éve anya voltam, még mindig ezzel álmodtam. Faszkalap, kapcsolatképtelen pasik dobnak és állok ott egyedül a nagy semmiben. Mára már elmúltak ezek a múlt-idéző álmok, de ezek után egyáltalán nem döbbentem le, amikor Emberem 5 évvel a válása után a volt felesége nevén nevezett.

Én nem tudom mit csinálok, ha nem jön Ő, vagyis pontosabban nem jövök én ide. És még csak 35 voltam! Milyen fiatal! Már ahhoz képest, hogy bizonyos barátnőim a 39-et tapossák és még mindig sehol gyermekeik apja. Legalább öt ilyen barátnőismerőst fel tudok sorolni, ha nem tizet. Jó, ebből a fele színésznő, azok nem számítanak, mert sosem lehet tudni (lehet ők nem akarnak gyereket). De a volt egyetemi csoporttársaim, akikkel együtt jártuk meg az alapvizsgák és szigorlatok kénköves poklát, azok igen. Akikkel huszonévesen az egyetemi bulik fergetegében nem gondoltuk, hogy az ismerkedés valaha is külön projekt lesz, akikkel nem volt kérdés, hogy harmincévesen együtt sétáltatjuk majd a gyerekeinket. 

És most végignézek rajtuk és nem szeretnék a bőrükben lenni. Mert oké, valahogy a pártában maradottak egyike sem egy szexbomba (velem ellentétben, hahaha), de a belső értékeik viszont messze kimagaslanak az átlagból. És ha még távolabb belegondolok, az sem teljesen normális, hogy valaki egy kétgyerekes nős pasival húzza az idejét ennyi idősen, a másik meg a 10 órás napi műszakja után zoknis-szandálos IT-sekkel ismerkedjen a neten.

Spec. nem tudom mit kéne csinálniuk. Nem tudom hol a hiba, ki és hol rontotta el. 

Csak azt tudom, hogy szeretném majd együtt sétáltatni még a gyerekeinket, és ugrálva örülni annak, hogy mégsem lesznek vénlányok. Mert ha valaki, akkor én aztán tudom milyen belegondolni, hogy az embernek esetleg sose lesz gyereke. 

Az elmúlt hónapok alatt kemény erőfeszítést tettem, hogy begyűjtsem és elolvassam az összes modern és menő kortárs magyar szépirodalmi regényt. Úgyhogy vér-verejtékkel megszereztem a Máglyát Dragomán Györgytől (A Fehér király után, ami klasszisokkal eredetibb és 10ből 8, ez csak 10ből 3 pont), Péterfy Gergely Kitömött barbárját (érdekltelenségbe fulladt, úgyhogy a 70. oldal után visszavittem a könyvtárba). Megvolt Tar Sándor A mi utcánk (ez mondjunk nem trendi, viszont zseniális, ahogy a mélyére megy annak a mindennapi alkoholizmusnak, ami velünk is szembe jön úton útfélen), valamint elolvastam György Péter tanulmányköteteit (Apám helyett és Képzelt Erdély, 10ből 10 pont mindkettő).

És mindeközben nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb hatással egy elsőkönyves angoltanár szingliregénye lesz majd, Berki Judit Ülök a pamlagon*-ja. Igazából én írtam ezt a könyvet, csak álnéven - csodálkozom rá délutánonként alvásidőben, mikor olvasom. Ugyanazok a helyek, ugyanazok a piák, ugyanazok a kínos párkapcsolat-próbálkozások 30 felett, ugyanazok a vad szerelmi bánatok, ugyanaz a kilátástalanság, magány és elveszettség, csak én nem a pamlagon vészeltem ezt végig, hanem a félszuterén lakásom parkettjén, hátamat a fűtőtestnek döntve hideg téli estéken, a második világháborút tanulmányozva, csak hogy érezzem, éltek emberek, akinek még nálam is sokkal szarabb volt. 

Beszív újra a történet, az érzések, az a nem kevés - utólag visszanézve - nyomorúságos év. Úgyhogy most a könyvből felnézve hitetlenkedve csodálkozom magam körül a házra, hallgatom a walkie-talkien ahogy kicsi lányom szuszizik és várom hogy hazaérjen munkából az Emberem.

Úristen, megcsináltam.

*nem pont ez a címe, csak miután ajánlom majd a környezetemben, nem szeretném hogy ez a blog legyen az első amit megtalálnak

Igazából az van, hogy jódolgomban már nem tudom mit csináljak. Mert a valóságban úgy élünk, mint valami országimázs reklám: sok nevetés és bunyózás a kanapén a gyermekkel, apa jön haza, kutyánk lebegő fülekkel ki a kertkapuhoz, lányom vigyorgó arccal kiabálja "Apa, apuszi!", kirándulunk az erdélyi hegyekben, nézegetjül a medvekakit, megyünk futni, avarszag a levegőben, ilyenek. Még csak azt sem mondom, hogy halálra főzöm magam mostanában (mármint nem magam főzöm, hanem az ebédet). És a bölcsiből is kivettünk egy hét regeneráló szünetet.

Úgyhogy ötöltem egy problémát, amire fel lehet ébredni éjszakánként forgolódva. A "probléma" pedig: hogy megyünk Londonba. Családi esküvőre. A gyermekkel. Repülővel. Két klausztrofóbiás szülő. Ebből az egyik (én) nagyon. Szerencsére ott lesz a családom is, Budapestről.
Kb ilyen élményekre tippelek:
Azután hogy leszállt a klausztrofób terű repülő Londonba, szállunk majd be a metróba és utazunk egy órát a szállásra, ahol vagy várnak, vagy sem, mindenesetre ki kell pengetni 20 fontot mert este 7 után érkezünk. A szállásra, aminek az ára négy személynek négy napra annyi, mint itt két havi fizetés. És bár a gyermekre tud majd vigyázni jóanyám, aki szintén ott lesz, úgyhogy mialatt mi Emberemmel a Rubenseket nézegetjük a National Galleryben, ő viszi majd játszótérre, ilyesmi, de mégsem várhatom el tőle hogy három napon keresztül játszóterezzen Londonban ezért a pénzért. És hát nem is fogom.

Egyszóval lelki szemeim előtt látom már a a családomat és magamat London utcáin: miután habzó szájjal és agyonpánikolt aggyal leszállok a repülőről,  elszenvedjük magunkat a szállásra az ultra fáradt gyerekkel, aki kel majd másnap hajnal 5h-kor (2 óra a különbség itt), másnap nyúzva városnéző sétára indulunk az angolul nem tudó  (tehát mindenképp gardírozásra váró) apámmal és feleségével. Akik majd balhéznak, hogy őket nem ez érdekli, hanem amaz, mialatt gyermekem a háti hordozóból üvöltve kéredzkedik majd a járdára, "sétálsz, sétálsz", mondja majd, és én meg a hajamat tépem, hogy három órát repültünk és szálltunk el sokhavi átlagfizetést azért, hogy mint a csiga közlekedjünk és leakadjunk minden egyes kavicsnál és gilisztánál Londonban, amiért remegve rajongok, és nem voltam már vagy 5 éve. Anyám nyugtatgat majd, Emberem forgatja a szemeit, a tesóm meg befele őrül meg. 

Persze az esküvő tök szuper lesz. Csak odáig kell kibírni. Lehetőleg élvezettel.

Lehet nem a legjobb ötlet volt a bölcsödei beszoktatást a múlt héten kezdeni, pont amikor fellángolt ez az egész menekültügyi-kérdés és a facebook-falamat megtöltötték a lányommal pont megegyező korú halott gyermekek fényképei. De ha nem is voltak halottak, hát édesanyjuk kezében vonaton nyomorgó, vagy épp csak a Keletiben matracon szuszizó kicsi piskótalábú apróságok. És nem kell sok, hogy magunkat is a helyükbe képzeljem.

Én tudom, hogy túl empatikus vagyok, de nekem folyamatosan remeg a gyomrom mióta ez a hajcihő van - hogy nem elég szar nekik, legyen még rosszabb, dögöljenek meg ahol vannak és az ő hibájuk, miért oda születtek, ahova, Szíriába? És tudom hogy nem kell messze menni az ilyenért, mert az itteni piacon is akad bőven szívszorító látvány, pl. amikor meglátok egy kicsi cigánycsecsemőt, elmondhatatlan mocskosan, inkább nem akarom tudni mi az a nagyon furcsa színű lötty a cumisüvegében, ül a földön miközben ülni is alig tud még olyan pici, és üvölt. Oké, ne nézzek oda. Ne nézzem a tévét, a facebookot, Törődjek a magam dolgával, felesleges vállamra venni a világ fájdalmát - mondja Emberem, és a lelkem mélyén tudom, hogy valahol igaza van. 
De akkor is: küldenék babakocsit Budapestre, de azt sem tudom hogy kell e még, azt meg pláne nem, hogy ki viszi el. Legalább ennyi lenne.

Szédelgek már ettől a tehetetlenségtől. 

Menstruáció első, bölcsis beszoktatás negyedik napja. Megfelelő kombináció egy rosszul kivitelezhető öngyilkossághoz. Inkább mondjuk azt: lassú halál. 

Pedig a leválásnál még nem is tartunk: ugyan az első és második nap eljöttem 40 percekre (halleluja, hittem akkor), de azóta öt méternél távolabb nem enged a lányom. 

Úgyhogy testközelből nézhetem, hogyan gyilkolják az idegrendszerem és a bölcsöde berendezését a meg nem nevelt, hisztérikus és pofoncsapni való elkényeztetett 3 éves kislányok, mialatt üvölt a háttérben valami tüctücös gyerekzene és a bölcsödében szoktatás nélkül ott hagyva, szivet tépően sírva zokog egy két éves. Óvónő épp egy se, bár egy használható, de az épp mosogat, a második kövér és alattomos, a harmadik egy odatévedt aerobik tanár, akinek fogalma sincs mit keres ott. Ül és nem csinál semmit. 

Nem tudtam miért éreztem ennyire mocskosan rosszul magam tegnap és ma, de rájöttem: ha ilyen körülmények között kéne ott hagyni a lányom, kiszakadna a szívem. (mert rajtam kívül fene se kíváncsi rá, hogy ő most szomjas e vagy sem, hogy kanál helyett kézzel eszi e a levest, és hogy mit mond az oroszlán).

Úgyhogy eldöntöttem: továbbállunk és nem fogunk ott hagyni szemtelenül magas összegeket azért, hogy senki ne figyeljen rá.

Csak Csabikáért fáj a szívem, aki 3 éves még csak, de értelmes és jól nevelt és az ebédnél megeszi mindig a lányom maradékát. És ma a padon mellémült és rákönyökölt a térdemre, miközben állathangokat utánoztunk. Másik oldalamon a lányom. Idilli volt. És éppen nem üvöltött senki. Legalább öt percig.

Szóval ma akkor elmentünk egy másik bölcsödébe. Ahol nem volt sírós kislány, viszont volt két bölcsisnéni 12 gyerekre, volt délelőtti torta (szülinapra érkeztünk pont), "te isz, te isz, kéjsz, kéjsz" - mondogatta gyermekem, te is kapsz, mondtam, és tényleg kapott. Aztán csúszdázott a kertben egy igazi, totyogókra méretezett csúszdán (ahol nem fél méter a létrák közötti különbség). Később leült a többi gyerek mellé a padra, "a-a, a-a, te isz, te isz", te is kapsz almát kicsim, mondtam, de már nem találtunk a vadalmafa alatt, úgyhogy vadringlót adtam neki, "e-e, e-e" (azaz: elfogyott, elfogyott), mondogatta, és tömte magába jóízűen. Mindeközben négy darab 3 év alatti egyed a babakocsinkat vette célba, fel- és lemásztak, tologatták, a Lara nevű még a csomagtartóban hagyott megkezdett sajtos perecbe is beletört (itt nagy divat a perec, nem az a kemény és sós, mint otthon, hanem szezámos, virslis, csokis, diós, egész puha tésztából). Egyszóval ideális volt mind a légkör, mind a hangulat. Nincs mese, el kell kezdeni beszoktatni. Engem.

Én olyan szépen kigondoltam: mivel kissé belefásultam az itthoni lét mindennapos rutinjaiba, mi lenne, ha bölcsibe adnánk a gyermeket. Nem sok időre, csak egy fél napra, egy kis ideig. Addig én kicsit összeszedném magam, azalatt a napi pár óra alatt járnék futni, megpróbálnám visszaállítani az agyműködésem a régi állapotába (kb 50%), rendet raknék a ruhásszekrényben és kifesteném a hálószobát. Aztán amint ezt meguntam (kb 1-2 hónap), visszamennék dolgozni. 

Én tényleg nagyon szépen kigondoltam, de amikor egy esős, nyomasztó napon (azaz ma) elvittük gyermekünket a bölcsibe, én voltam az, aki rejtett módozatban idegösszeomlást kapott. Nem látta senki más, csak én. Gyermek remekül elvolt, egy cicát hajkurászott, aztán a kezembe kéredzkedett egy ütögetős bölcsistárs elől, aztán megint cicázott, aztán ráült egy Dorá-s székre, de addigra az ütögetős kislány már nagyon sírt, hogy "anyu, anyu", a bölcsisnéni meg egyedül volt nyári időszámítás szerint, és a kislány egyre jobban sírt, és akkor eljöttünk. Egy hónap múlva értesítenek hogy van e hely. Ha hely nem is lesz, de protekció igen. Remélem addigra kiheverem a sírós, anyja után üvöltős idegen kislány látványát. 

Tényleg meg kell érni a bölcsire. Nekem, mint anyának mindenképp.

Délutáni alvásidő: a talkie-walkien hallom amint gyermekem félálomban énekel. Mackó-mackó ugorjál, apuci-anyuci, ilyenek. A múltkor a "szilva" szóba aludt bele. Tudja már mondani, hogy "bugyi" és "melltartó". 19 hónapos és már kész nő. Megzabálom, még akkor is ha szabotálja az alvást.

A múltkor amikor az önmegvalósításról elmélkedtem, kifelejtettem a fizikai részét. Vagyis hogy testileg is visszataláljak - ha nem is feltétlen a régi ruháimba - de megközelítőleg a régi énembe.

Nekem például sosem volt hasam. Sose. Mindig leláttam a bokámig, és sosem okozott problémát ha vákumszerűen szoros pólót kellett felvennem. 

Most meg itt buggyan, ott buggyan, és tudom hogy ez a természetes (akarom mondani harminciksz évesen és császár után), de mindent elkövetek hogy ez ne így legyen. Leginkább futok, de mivel ez szervezés kérdése, elkezdtem egy insanity nevű tornavideót: napi harminc perc brutál edzés, cserébe kimunkált izmos test és kockás has. Praktikus, mert belefér a délutáni alvásba, nem kell Emberemmel egyeztetnem bébiszittelés terén és mellette még az ebédet is megfőzöm. Szuper jól működött, egészen a második napig, amikor a 17.percnél puff, egy rossz mozdulat, és azóta lepereg az életem minden egyes mozdulatnál, úgy fáj a derekam. Úgyhogy most robot üzemmódban működöm. 

Még gondolkodom, mi ebből a tanulság:

1. nem kell a kockás hasizom

2. ezután mindig normálisan be fogok melegíteni

3. ha elmúlik ez a húzódásos fájdalom, olyan rendet vágok a lakásban, hogy ihaj! 

(a helyes válasz aláhúzandó)

ugorj ki

Ez zsinórban már a második hét, hogy a fiúk - Emberem fiai - nincsenek velünk. Idilli mód telnek a reggelek, az esték és a hétvégék (kivéve amikor a menekült-ügyön vitatkozunk és üvöltözünk). A háztartási teendők is a felükre zsugorodtak. Főzhetek ebédre zöldséget és sajtot, a megszokott hús-krumpli kombó helyett. A gyermek délutáni alvása alatt írhatok blogot és gondolkodhatok az élet értelmén. Esténként nyugodtan mélyedhetek úgy a könyvbe, hogy nem labdázik a fejem felett két kiskamasz. Vagy tollasozhatok Emberemmel a kertben, miután letettük a kislányunkat aludni.

És közben azon gondolkodom, mélységes lelkiismeret-furdalások közepette, hogy milyen jó ez így. Rég voltunk ilyen sokat hármasban. És milyen lenne ha... De tovább már nem mondom, mert különben leköpném magam a tükörben. Hiszen én vállaltam, ezt vállaltam, így: két plusz gyereket egy szuperapával. És szeptembertől a kissebbik fiú is felsős lesz, ergo nem kap ebédet az iskolában, jön haza tanítás után - tehát a főzési üzemmódot maximumra kell kapcsolni. Két hét alatt talán egy szünnap ha lesz, amikor az anyjuk intézi az étkeztetésüket. Két növekvésben lévő fiúgyermeket pedig nem könnyű etetni, kivéve ha nem menzatulajdonos az ember. 

Úgyhogy már előre rettegek ettől a  konyhásnéni léttől, hogy ez mozgassa majd a napjaimat (kicsi lányom mellett persze): félek hogy idővel befőzöm saját magam, és azt is elfelejtem majd, hogy ki voltam, mit akartam valaha. Mert az ember a saját gyerekéért még csak feláldozza önmagát, de őszintén és kegyetlenül szólva, a mások gyerekeiért nem szívesen. 

Úgyhogy most itt ülök a pamlagon, győzöm meg magam oda-vissza, mert azért a munkalehetőségek tárháza nem korlátlan ebben a térségben. És egy rossz munkánál még a háztrartásbeliség is ezerszer jobb. De közben meg nem szeretnék lefolyni a lefolyón, örökre.

tapsolj egyet

A román-magyar határon átlépve  alig várom, hogy a telefontérerőm is átlépjen a magyarországi távközlési szolgáltatóhoz, és végighívogathassam az összes arra érdemes személyt. Távközlési szolgáltatóm egyre kevésbé jár jól, mert a személyek száma egyre kevesebb.

Meglepő mód átvariálódtak a barátaim. Ha pontosabban akarok fogalmazni: leléptek. Egy-kettő persze még maradt, leginkkább gyerekesek vagy a nagyon régiek, de leginkább a kettő egyben.

Az elején még zavart, álmatlan éjszakákat okozott, de legutóbbi pesti utam alkalmával (ami tegnap ért véget) rájöttem: tökéletesen boldoggá tesz, ha a Nagymamámnál ülünk a 40 fokban, a nagymamám, az anyám, az unokatesóm meg én, és a besötétített szobában nézzük a 2 év alatti gyermekeinket létezni. Ugyanez kicserélhető a bátyámékra és gyerekeikre. Avagy gyerekek nélkül (!!!) elbiciklizni Kisorosziba és kifeküdni a Szigetcsúcsra. Tökély.

Ide jutott az én folyamatosan társaságban pörgő szingli énem. 

Az elején azt hittem, mindez a költözés miatt: 700km elég nagy vízválasztó tud lenni a társasági életben. De aztán rájöttem, hogy ez a kisgyermekes anyák és apák sajátja. Mint ahogy Emberemtől is leléptek nagy puffogva ivócimborái, hála a jó istennek.

És bár tudom, hogy ez a természetes, de most itt ülök a délutáni alvásidőben a konyhában, 700 km-re Pesttől és kicsit fáj. Próbálom végigvenni, ki az, akit itt felhívhatnék, hogy hahó megjöttünk, de egy árva emberen kívül senki nem jut az eszembe.

sürögjél és forogjál

Mióta elkezdett a gyermekem egész sokat aludni (nem elkiabálni!), éjszaka egyszer vagy egyszer sem ébred, nappal meg 2-3 órát simán szunyál délután. Úgyhogy mondhatnám azt, minőségi változás került az életembe, azaz napi 1-2 óra semmit-tevés (a házimunkán túl). Persze helyváltozatást nem igénylő, csendes foglalkozást kell ilyenkor választani, ami nem más, mint az olvasás.
Az elmúlt másfél év alatt kiderült, hogy az alvás után ez a második leginkább regeneráló tevékenység, mondjuk ha a filmnézést is beleszámítanánk, a harmadik, de nem számítjuk, mert az nem csendes.
Úgyhogy most fogyasztom a könyveket, amíg lehet. Mert később ki tudja mi vár? Még fél év, és megint kell menni dolgozni, egyelőre nem tudom hova. El se tudom képzelni. Olyan szinten vagyok bezárva ebbe a kicsi kis világomba, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehet másképp.

mackó, mackó ugorjál

Vannak persze kevésbé vidám napok. Fáradtak, nyűgösek, szürkék. Időjárástól függetlenül. Olyan minden mindegy állapotban várom a nap fényét, a délutáni alvást, amikor egy kicsit felszabadulok és magam lehetek. Azt gondolom, na majd akkor. Aztán a délutáni alvás alatt csak ülök tompán és alig várom, hogy gyermek felébredjen és legalább annyi csillogás legyen, amit az ő tekintete kínál. 

Nehéz mostohaanyának lenni. Pénteken 4, szombat-vasárnap csak 3 kiskamasz fiú vadult körülöttem, és még az is túlzás, hogy vadult, mert a telefonon pötyögést meg a wii-zést még nyugodt szórakozásnak vehetjük. És persze kisbabám, aki pedig még sosem volt ilyen nyugodt, mint mostanában. 

Úgyhogy lehet ez a fáradtság olyan "túl sok ember, a túl sok figyelem" -féle, olyan "másnak mi jó"-fáradtság. Valami most nagyon hiányzik, ami csak rólam szól. Nem nagy dolgok, csak pl. hogy szabadon bömböltethessem a zenét a lakásban mialatt vasalok - és nem, nem a Gryllus Vilmost. 

Nem tudom. Nem tudom, hogy pontosan mi hiányzik. Csak egy csipet önmegvalósítás - nem több. Hogy helló, ez vagyok én, most épp nem a gyerekem anyja, nem más fiúk mostohaanyja, nem élettárs-feleség-háztartásbeli, hanem én, én, én. Ezt gondolom a világról, ilyen a humorom és még énekelni is tudok.
Valami ilyesmi.

csőrét nyitja már

Kicsit off leszek: mérhetetlen bunkó módon nem reagáltam több kommentre is itt a blogon, úgyhogy igyekeztem bepótolni, úgy egy év késéssel. De egyszerűen elkerülték a figyelmem figyelmes olvasók figyelmes megjegyzései. Annyira titkos ez az én naplóm, hogy Emberem se tud róla, mert ha tudna, már nem lenne titkos. És az ember óhatatlanul sem úgy ír már többet, mint előtte. Nem mintha amit ide firkálnék, nem osztanék meg vele is szóban. De egy napló az legyen titkos! Úgyhogy titokban írom, mint tinédzserkoromban a nagy füzetbe, amikor elment mindenki otthonról, én meg felvettem a legszebb szoknyám, betettem a videóba a West Side Storyt és táncoltam a zenére a koreográfiát (vagy én úgy hittem). Utána ha még maradt időm, leírtam hogy mi történt a suliban. Ki volt hülye és ki nem. Aztán megjött valaki a családból és gyorsan úgy csináltam mintha írnám a leckét.

Anyámnál a pincében megvan a kötet, majd egy pihentebb korszakomban visszaolvasom.

De ezt a naplóírást én mindig szégyelltem, olyan volt mint a vallás, amiben negyedikes koromtól hetedikes koromig hittem. Titokban imádkoztam lefekvés előtt. Egy ideig ebéd előtt is, de a bátyám rajtakapott és kinevetett. Aztán jött a hippikorszak, viszonylag korán, nyolcadiktól. Akkor már nem írtam naplót, nem illett az imidzsembe. Nem is tudom mikor kezdtem újra. Az imádkozás megmaradt egész sokáig, lefekvés előtt. Valami olyasmi, hogy "én istenem jó istenem, legyen minden jó". Nem vittem túlzásba. Aztán ez is elmaradt úgy 3 éve, amikor minden jó lett.
Maradt a blog, mert valami kis titok mindig kell hogy maradjon.

buzgón, szaporán

Gondolkozom, hogy mióta kismama lettem (értsd: terhesség óta), miért konfrontálódom jóval többet mint azelőtt. Boltban, gyógyszertárban, piacon, stb. Kezdve egy-egy elmormogott cinikus "hú de udvariastól" a hangosan elkiabált "szemét paraszt"-ig terjed a skálám. De egyszerűen nem bírom elviselni a bunkóságot a társadalom kiszolgáltatottabb tagjai iránt. Úgymint öregek, gyerekek ÉS kismamák. És mivel utóbbiba tartozom jelenleg én is, egy-egy kirohanásom nem magamért intézem, hanem az összes létező kismamáért a földön.                                         Mert nem egyszer fordult elő, hogy betolakodtak elém a sorba, miközben elég egyértelmű volt a nyolc hónapos terhes hasam látványa, vagy később a babakocsis gyerekemé. Hogy hat hónapos terhesen 10 perc látványos szenvedés kellett, hogy a távolsági kisbuszon átadja valaki a helyét - ahol megjegyzem, csak én álltam. Hogy remekül megy már a legnehezebb ajtók babakocsival való kinyitása is - lévén hogy 10ből egyszer, ha kinyitja nekem valaki előre.                                                   És tegnap is. A szőke nő az éjjelnappaliban. Akinek öt perces dühöngő monológomat előadtam, mert volt mersze befurakodni elém az amúgy sem hosszú sorba. Szánalmas. Vagyok én. Tudom. És sajnos ilyenkor nincs a homlokomra írva, hogy nem magamért csinálom, nem magamért röpködnek a "bunkó szemet"ek a számból, hanem hogy ne. Vagyos pont, hogy de: tisztelje azokat, akik a jövőt hordozzák - hasban, babakocsiban, akárhogy. A gyerekes anyákat, legalább ennyivel.                                 Ilyenek ezek a románok, mondják ilyenkor az itteni ismerőseim. Nem ilyenek, mondom, és sorolom a kedvező példákat, amiket Bukarestben, Craiován, Ploiest-ben éltem meg. Ilyenek ezek a székelyek, mondják ilyenkor a székelyek.                           És akkor ebben maradunk. 

belefér, igazán

Túl vagyunk a nagy projekten, aka keresztelő. Emberem számára megható nap, számomra jó buli volt (és igen, bebizonyítottuk, hogy tudunk 30 embert vendégül látni), gyerekem számára fárasztó és megríkató tortúra (utál hajat mosni, kifejezetten sérelmezte amikor a pap bácsi leöntötte a fejét vízzel). Most várom a következő projektet, ami egy pesti út lesz. Szinte mindig van mit várni. Amikor meg nem, akkor elámulok hogy milyen csoda kertünk van. Eszméletlen. Szinte napra pontosan 3 éve hogy először benéztem ebbe a házba, ide a kertbe. Akkor még nem volt ennyi virág, és megvolt a béna kis kalyiba a kert közepén. És nem volt 16 hónapos csodalány aki hemperegjen a fűben.

Akkor egy nyugágyon feküdtem bögre nescaféval a kezemben, és hagytam hogy Emberem (aki akkor még csak egy nyomulós pasi volt) nézze a napfényben a profilom. Persze jólesett. A nyomulása ellenére is volt valami, ami hozzá vonzott, és nemcsak az unalom, mint akkor hittem. Máig tart ez a nemtudommi, pedig sosem gondoltam hogy egy olyan férfi lesz életem párja, aki excel táblázatokban vezeti az életét. Sosem gondoltam hogy egy olyan férfi, aki excel táblázatokban vezeti az életét, lehet szuperszexi. Mekkorát tévedtem!

Én nem hiszem, hogy van nálam sokkal szerencsésebb ember a földön. Talán még egy icipici színház hiányozna ebből.

(és bár gaz pogány vagyok és nem hoz lázba a gyerekem keresztelője, de ezt mégis lehet venni afféle imának)

ízesebb, mint a méz

Nahát. Senki se mondja, hogy a kisgyerekes anyáknak semmire sincs ideje: már a negyedik könyvnél tartok a Háború és békében, pedig csak 4 hónapja kezdtem olvasni. Sajnos a poént lelőtte Kántor Péter A könyves mente című versével, aminek első sora tegnap félálomban beugrott (miszerint "Tolsztoj Pierre-hez adta Natasát"), szóval olyan nagyon nem hatalmasodott el rajtam az izgalom így a könyv vége fele. És hát hogy is mondjam... Tolsztoj nem egy Dosztojevszkij. Nincs benne romlottság, fülledtség, katarzis, túl sok filozófia. De azért mégis jólesik majd kimondani, hogy kiolvastam a Háború és békét. Most, hogy olyan sokat nem akar tőlem az élet - vagy éppen túl sokat akar. 

Még a Mezzo szól gyakran nálunk, az is zene füleimnek. Nem azért mert sznob vagyok, hanem mert eléggé kiestem abból a közegből, ahol még mindennaposak voltak az eszmefejtegetések bizonyos kulturális termékek felett. A szomszédban az autóban bömböltetik a Neoton Familiát; magukat értelmiséginek tartó férfiak viselkednek végtelen paraszt módjára szűk baráti körben (épp hogy nem vágják a fejemhez, hogy a "a nők kössenek" - azt hiszem ez is Tolsztoj?); a játszótéren sem sűrűn kérdezik meg tőlem a gyerek altatásán és hozzátáplálásán kívül, hogy mit láttam utoljára színházban; és néha nagyon feleslegesnek érzem magam pillanatokra, hogy túlságosan senki nem kíváncsi itt rám (persze gyerekemen és imádott apján kívül), úgy, ahogy Pesten kíváncsiak. 

Úgyhogy pro és kontra ez a Budapest.

Van e hernyó, hosszú kukac?

Jelentem, megint megjártuk Pestet, gyermekem 15 hónapja alatt eddig összesen hatszor. És olyan történt, amit még csak álmodni sem mertem volna: Emberemmel elmentünk színházba. A Koldusoperát néztük a Vígben, és bár olyan volt amilyen (végtelenül unalmas, amikor a száztizenhatodik songnak kezdtek neki, kivéve ha a Hegedűs D. Géza és a Börcsök Enikő tette, nem tudom hogy Kurt Weill ilyen uncsi vagy az énekelni nem tudó színészek. De legalább rájöttem honnan lopta a zenét Kander és Ebb a Kabaréhoz). De még így is katartikus volt hogy függöny és díszlet és nem a már unalomig látott itteni erdélyi színészet (ami nekem kissé mesterkélt és teátrális). És hát a pesti éjszaka! Amiből szaladtunk gyorsan haza anyukámhoz és az alvó gyermekhez. 

Kicsit meg is indult bennem valami, pl hogy ilyet is lehet, közösen, gyermek nélkül tölteni az estét. És főleg a színház. Kiállni, énekelni, megnyilatkozni. Maradt bennem is egy kicsi rés, amibe szüntelen szivárog ez az érzés. De közben meg szegény 15 hónaposomban is maradt egy rés egy más érzéssel, miszerint az ő anyja el tud tűnni. Úgyhogy azóta még egy hajmosás erejéig sem hagyhattam az apjával, annyira szeparációsan szorongós lett kicsi babám. És kegyetlenül hisztériás. Nyilván neki sem jó így, nem azért csinálja, de egy kicsit ilyenkor mindig ott motoszkál bennem tudat alatt az a néhány szülői tanács, anyai, apai, és apai feleség részről, miszerint miért fogom mindig kézben, így nem tud mozgásfejlődni, miért nem hagyom sírni, tartom szigorúbban, hagyom hogy az legyen, amit akar, stb. Hát azért nem, kedves Édesanyám, Édesapám és Édesapám felesége, mert szegény gyermek utazott 800km-t, elkerült egy tökidegen közegbe az erdélyi kisvárosból a pesti nagyvilágba, ahol ráadásul folyton lerohanják a rokonok, és nem ám egyesével, hanem olyan jó családi találka módjára tucatostúl. És itthon simán elmagyarázom neki, hogy előbb felteszem főni a bolognai szószt, és utána játszom le neki a xilofonon a boci boci tarkát, finom hölgy módjára megérti, míg Pesten bármit teszek, veri magát a földhöz nagy ordítás közepette, persze mindezt a családi partin, ahol alig vártam, hogy megcsodálják a rokonok, hova fejlődött a gyermekem (mutatja hogy "hernyó, hosszú kukac" a kis ujjával, tudja honnan jön a puki és mondja hogy "apu, anyu".) 

Nahát bazira megcsodálta a család. 

Úgyhogy nem is bánom hogy hazajöttünk és itt legalább senki nem szól bele.

Ide néz, oda néz

Elméletben itt a tavasz, persze csak elméletben, idedugta az orrát egy-két napra, felhúzott minket aztán lelécelt. Épp a hó esik. Most kínlódhatok megint a kezeslábas dzsekivel, kisbabám széllel hűtött kezeivel (nem hajlandó kesztyút húzni) és magamnak a duplazoknival. Mindehhez járul egy enyhe depresszióközeli állapot. Nem tudom minek a jele, talán a tavaszhiánynak, talán a kialvatlanságnak, talán hogy rég voltunk Pesten, túlléptük a két hónapi penzumot. Talán hogy sokat nézem a facebookot és az egész világ tele van nyomasztó hírekkel, elégedetlen emberekkel (és állatokkal). Ezáltal én is egy leszek közülük. Elégedetlen állatember. Átlagember.

Ma megfogadtam hogy kevesebbet fogom nézegetni ismerőseim élet-átmérőjét, de gyakorlatilag ez az oldal az egyetlen kapcsolatom a régi életemmel. A régi életemmel, ami mostanában olyan sokat zakatol a fejemben, futás közben (igen, futás, juppájé!), séta alatt, elalvás előtt. Gondolataimban visszaköszönnek régi ismerősök, kínos szituációk, boldogtalan órák és hónapok (sőt, évek), amikor még nem is sejtettem hogy egyszer majd én is leszek boldog. Ez a tökéletes boldogság, amiben most élek. Talán csak a tavasz hiánya, talán csak a kialvatlanság. Talán csak a sok hülye hír, ami nyomaszt. Talán csak ez az állandó, jól megszokott szorongás. Hogy meddig tart a boldogságom, ez a könnyed élet, tele szeretettel és szerelemmel. 

Ilyen hülye is az ember.

Eresz alatt fecskefiú

Akkor májusban a húgunk református lesz? - kérdezte nagyobbik fiúgyermek a napokban, és nekem egy pillanatra összeszorult a gyomrom. Mert az egy dolog, hogy itt Erdélyben mindenki meg van keresztelve, és egy pár hónap múlva ez alól az én lányom sem lesz kivétel (ha Emberemnek fontos, miért ne), de az meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyéb következményeket is von majd maga után. Mint pl. a vallást. Mit fogok vajon tenni, ha a lányom majd hazajön a kötelező hittanról és megkérdezi, hogy mi ez meg az meg amaz? Mit válaszolok? Hogy mi az én hitem? Amit még én sem ismerek pontosan? Vagy hogy nem tudom kislányom, az én családom (ami a tied is részben) nagyrészt zsidókból állt, de azt se kérdezd, mert azt se tudom?! 

De ne is ugorjuk ilyen nagyot. Nézzük a májust. Pl. mi van, ha a keresztelő pont beleesik majd az alvásidőbe és az akkor majd másfél éves lányom - aki valószínű akkor lát majd életében először templomot belülről, és kétlem hogy komfortosnak találná, - szóval mi van, ha fáradtságában és félelmében végigüvölti majd a szertartást? És egyáltalán hova állok a templomban? És honnan tudom majd, mikor kell leülni, felállni, énekelni? És mindenki engem néz majd, hogy micsoda pogány anyja van ennek a gyereknek, még énekelni se énekel? És kötelező e a habos-babos ruha, meg a torta meg a mindenféle cucc amire ez a külön keresztelői iparág épült, vagy főzhetünk utána a partin bográcsban a kertben?

Egyszóval ha ott van valakinél a tudás, mely szerint hogyan keresztelik a gyermekeket Erdélyben, ne habozzon megosztani velem.

Oké, hát akkor mostantól belenyugodtam, hogy ezentúl sosem lesz olyan, hogy kisbabám alvásideje alatt az összes feladatot kipipálva hátradőlve olvassak a kanapén a pálmáink alatt a beszűrödő napsütésben. Kanapén olvasni persze fogok eztán is, csak épp az érzés marad folytonos, hogy mi mindent kéne még tenni venni. Mindezt úgy, hogy jár hozzánk takarítónő! (igaz két kiskamasz fiú és egy Jancsi és Juliska módra kenyérmorzsákat maga után folyamatosan elszóró egy éves mellett a heti egy takarítónő olyan, mint halottnak a csók)

szóval akkor ezek lennének mára, fontossági sorrendben:

1. felporszívózni
2. konyhát főzésre alkalmas állapotba hozni
3. tiszta ruhát összeszedni, elrakni
4. ágyneműket lehúzni, kimosni
5. etetőszéket lemosni
6. lyukas harisnyákat és kiszakadt babacuccokat megvarrni
7. egyéb dolgokat varrni, az élvezet kedvéért
8. pilates has-gyakorlatokat végezni a szőnyegen
9. készülni a február végi zenei estre, mint hegedűvel, mind szövegtudással
10. jah, ebédet főzni
11. olvasni a Háború és békét
12. elmenni a szomszédos nagyvárosba és megvenni végre a szüleimtől kapandó karácsonyi ajándékainkat (amire a pénzt már megkaptuk, és persze el is költöttük)
13. postára elmenni és átvenni a hong kongból érkezett kindle-tokot 

Hopp, azt hiszem ez egy egész napi program. Na pont erről beszéltem. Huhh. Anyaélet.

(és mekkora, de mekkora szerencse, hogy ez a legnagyobb problémám - nem érdekel hány karikaturistát öltek meg a terroristák, az sem, hogy Rogán Antal mennyi pénzt sikkasztott az 5. kerületben, nem érdekel a családon belüli erőszak, a gyermekéhezés, hogy hány 40 éves halt meg mostanában rákban, hogy hány éve volt a holokauszt - ugye, ugye jogom van most ehhez???)