Itt az ősz valahogy sokkal őszebb. Égett avarszag a levegő, a piacon csak úgy kicsattannak az almák a sok napsütéstől és a kerítésünk mellett vöröslik a vadszőlő. Kisbabám alszik a teraszon - a változatosság kedvéért. És én ma sem fogom megváltani a világot.

Van rajtam ez a folyamatos bénultság míg ő alszik, a szívem dupla olyan gyorsan ver (talán a napi második kávétól) és mindeközben (folyamatosan) azon gondolkodm, hogyan lehetne jobban csinálni. Még több percet élvezni az időből, még többet nevetni, még jobban örülni annak ami van.

Álomvilágban élek. Éjszaka álmodom sokszora valóságot: hogy egyedül vagyok, se emberem, se kisbabám, hanem még mindig keresem az igazit sok álságos őszintétlen és gyáva férfi közt. Ez az én gólyakalifa sztorim, Babits után szabadon. És aztán felébredek, és jön az álom, miszerint

Kisbabám alszik a teraszon, én várom a bátyjait, hogy jöjjenek haza az iskolából. Ebédfőzés, rendrakás. A kisebbik megeteti, a nagyobbik a Radeczki indulót dúdolva lovagoltatja a térdén a kishúgát. Este az ágyban Emberemmel összedugjuk a gyűrött arcunkat a levendula párnán, úgy alszunk el. 

A legnehezebb az alvásidő - már nem neked alvás, hanem a babának a babakocsiban. Mert ott van hirtelen az a fél-egy óra, amit nagyon jól ki kéne használni. Alvásra értelemszerűen nem - mert mégiscsak a teraszon alszik az a gyermek, és hacsak nem fekszem mellé a nyugágyra, ami októberben már nem annyira kényelmes, bent a kanapén képtelen lenném elengedni magam, míg ő kint szuszizik. (Macskák, kutyák, madarak, szöcskék, stb... majdnem falun lakunk.)

Szóval mit is kezdjek a felszabduló arany perceimmel? Biztos nem azt, hogy megfőzzek-kivasaljak-felmossak. A cél a tökéletes regenerálódás. Persze elvben. Ez is olyan mint a Maslow piramis. Az ember először megnézi az emailjeit, majd eszik egy nagyot (hogy a következő alvásidőig kitartson), megissza a második kávét. Ez kb 20 perc. Na de mi jöjjön az utána jövő 40-ben?
Nekem történetesen pont abban az időben lopták el a kindle-emet Pesten, mint amikor itt bezárt a helyi könyvtár leltár címén két hónapra, és bár a gyerekrészleg nyitva van, de eléggé unom már P. G. Woodhouse-t. És minekután itthon, a polcon található könyveim 90%-át már kiolvastam (a maradék 10 nyilván olvasásra érdemtelen), fogalmam sincs mivel lehetne gyorsan és tartalmasan feltöltődni. Merthogy az olvasásnál jobb nem sok van. 

Úgyhogy most csak bambán nézek ki a fejemből, várom hogy teljen az idő, nemsoká beinduljon a pörgés - iskola- és alvásidő vége, 3 gyermek a házban (melyből kettő nem saját). Kaja, rend, figyelem. 

Huh. A baj az, hogy még ötletem sincs hogy hova meneküljek. Amint lelépek egy órára egyedül, már 20 perc után végtelen hiányt érzek a kisbabám iránt.

Életmentő tippeket "szikkadt szülő" jeligére várunk a szerkesztőségünkbe.

Húha, azért nem mondom hogy nem fárasztó. Még az ilyen napokon is, amikor 10 óra alvás van mögöttem, egyszeri, hajnal 4h-es ébredéssel (ébresztéssel). Ilyenkor kicsit picsogok magamban, egy kicsi segítség hogy elkelne, egy-két nagyszülő a láthatáron, országhatáron belül pl, hogy egy órára elhúzhassak az uszodába (már ha lenne erőm), vagy bénázzak a frissen beszerzett varrógépemen. Vagy írhassak blogot, vagy megihassak egy kávét valahol egy kávéházi teraszon. Vagy akármi. csak egy kicsit kelljen letenni a felelősséget, hogy a kisbabám benyúl e a konnektorba avagy a vasalóállványt dönti e a fejére.

Kétkedve nézegetem a kisbabás képeket különböző képmegosztó portálokon, olvasgatom a feliratokat a teli szívekről, melyekben túlcsordul az érzelem, hát, nem tudom mennyi az igazságtartalma . Hazudik az az anya, aki azt mondja, nem a túlélni akarás motíválja, szerintem.

Amúgy ez a blogbejegyzés a harmadik a  sorban, amit az elmúlt egy hónapban elkezdtem. Úgyhogy most akár szól valamiről, akár nem, megy!