Régen, némi irigységgel keverve ugyan, de úgy általában kellő sajnálattal szemléltem szerencsétlen kialvatlan kismamákat, akik a mérhetetlenül szürke hétköznapokon egy beszélni nem tudó, állandó figyelmet igénylő lény mellett tengetik napi 24 órájukat.  

Most, átkerülve a túlsó oldalra, nagy adag részvéttel bámulom gyermektelen kortársaimat, akik utazgatnak, karriert építenek, pasiznak-csajoznak és romkocsmákban töltik unalmas estéiket, pótcselekvés gyanánt. Az aktuálpolitikai helyzet, a parlamenti választások, Ukrajna, az eltűnt Maláj gép olyan mint egy légy ami a tavasz első napján beszabadul az ablakon - próbálom kihessegetni, de inkább agyoncsapni. Míg régen más nőkön a nekem tetsző táskákat-cipőket bámultam, most a hordozókat és babakocsi-kiegészítőket vizsgálom. 

És revidiálom régi, még szingli időkből származó álláspontomat is: egyrészt egyáltalán nem vagyok kialvatlan. Vagyis nem annyira. Szóval, izé, na, a terhesség sokkal durvább volt. 

Másrészt pedig: a csecsemők igenis tudnak beszélni! A mienk legalábbis tegnap, majd' 3 hónaposan elkezdett. Még nem mondja apu-anyu, csupán azt a kétszáz féle hangzót, ami a világ nyelveiben összességében megfordul váltogatja selymes babahangján, véghetetlen cukiságban. Ilyenkor azt érzem, az angyalok énekelnek odafent és csillámport dobálnak a fejemre. És ez még csak a kezdet! Egyszóval eufória.*

*(mármint akkor, amikor nem aggódom magam halálra - túl sokat alszik, túl keveset alszik, melege van, fázik, nem eszik eleget, túl sokáig eszik, felveszik e majd az egyetemre, stb).