2014. január 20., hétfő


A rettenetek éjszakája volt az elmúlt. Minden volt benne: természeti katasztrófa ami az összes ismerősöm összes gyerekét elpusztítja. Aztán szültem: képtelen voltam kinyitni a szemem, és csak érzékeltem a kisbabámat mellettem, amikoris gonosz kezek valami sátáni kacaj kíséretében elkezdtek húzni a lábamnál fogva, el az újszülött gyönyörűséges kislányomtól. Aztán ismerősöm 2 hónapos gyerekére kellett vigyáznom, akiről kiderült hogy szellemi sérült (teljesen rendben van amúgy) - szóval reggel 6h-kor sírva ébresztettem emberemet, aki alváshiányában is hősiesen átölelt és nyugtatgatott, valamint megtiltotta, hogy a közeljövőben megnézzem a BBC-n a Sherlock című sorozat következő maradék pár epizódját. Igent mondtam neki, de közben meg próbálok magamban titokban kompromisszumot kötni, mert nagyon nehéz megállni hogy ne kövessem szuperhősünk Sherlock Holmes és barátja John Watson szupersorsát: mondjuk ha reggel 8h-kor nézem, akkor fél 10h-kor már vége, és estig el is párolog a szorongás. 
Egy szépséghibája van a dolognak: reggel 10h előtt nem kelünk ki soha az ágyból.

Úgyhogy marad a Paprika TV meg a BBC News, szoptatás közben, hogy azért az én agytekervényeim is stimulálva legyenek.

(De ez csak a felszín: egyébként meg lelkem mélyén olyan vagyok, mint a végtelenül idegesítő Natasa a Három nővérből, aki a kicsi Bobekján kívül semmiről sem tud és akar beszélni. De még ezerszer inkább ez, mint a hideg és kegyetlen szorongás.)

2014. január 13., hétfő

tölts rá, hadd legyünk boldogok

Azért bazi nehéz lehet csecsemőnek lenni. Kilenc hónapot eltöltesz egy védett burokban, egy kis méh-kánaánban, ahol minden csak egy karnyújtásnyira van tőled: kaja, pia, oxigén, anyuci – és aztán kicsusszansz, vagy épp – ha császár, mint végül nálam – kirángatnak egy hideg téli világba, ahol egyetlen túlélő lehetőséged a hangod. És akkor sírsz mindenért, kivéve ha nevetsz, ami engem meglepett, hogy egy egy hetes kisbaba már nevet, de határozottan igen.

Kétgyermekes sógornőm megkérdezte a kórházból kijövetelem estéjén, hogy „az egy dolog hogy a kisányod igen, de te sírtál e már?”. Mondtam neki nem, max a végtelenül kiszolgáltatott kórházi körülmények miatt, mert azt elfelejtették mondani, hogy milyen válogatott kínzásoknak teszik alá a tudatlan, császármetszésnek kitett anyukát. Amikor már 24. órája nem kaptam inni (a néhány korty teán kívül) és már az őrület szélén álltam, akkor megfogalmazódott benne, hogy hopsz, lehet hogy mégse kell nekem több gyerek?  

De mindez már a múlté: itthon vagyunk, és ha sírok akkor max azért, mert hirtelen megváltozott a hormonszint a szervezetemben, na meg ha a kisbabámra nézek, akkor nem tudom felfogni, hogy létezhet ekkora csoda a világon. A szülés utáni állapotnak vannak még pozitív velejárói, pl hogy végre tudok hason aludni, a fejem nem úgy néz ki mint egy vízzel feltöltött lufi és hogy hiába az éjszakázás, mégsem vagyok fáradt.

Ki van ez találva, tudja a természet a dolgát, mint egy hiper-intelligens számítógép. Vagy mint egy hiper-intelligens isten.
Mindegy, bármi is az, végtelen az én hálám.