2014. november 20., csütörtök

És igen: áttértünk a napi egy, hosszú, délutáni alvásra. Jelentem: kétszer háromnegyed óra nem egyenlő másféllel! ami alatt végignézem a facebookot, megfőzöm a levest és begyúrom a hamburgerzsömlét. És írok ide egy bejegyzést.
Ez itt a mama-kánaán. Persze az elmúlt 10 és fél hónap már megtanította, hogy nem szabad semmit elkiabálni, de azért a napi boldogságot azt gondolom, bőven lehet. És az van bőven.
Pl. egy tíz és fél hónapos már megérti, hogy nem szabad a konnektorba nyúlni. Nem biztos hogy meg is jegyzi, de az adott pillanatban használ a tiltás. Egy 10 és fél hónapos megmutatja hol van Gombóc kutya (kint a kertben), hol van anyu (=én) és hogy hol van apu (=szintén én - bocs, apu). Már tapsol és mutatja hogy csipcsipcsóka hesshesshess. Nekem pedig ennyi bőven elég, hogy a mennyekben járjak. És még alszik is mellé! (nem elkiabálni, nem elkiabálni, mantárzom most közben)
És bár az ősz most épp csúnyább arcát mutatja, mert esik végelláthatatlan, de én csak felpattintom a babakocsira az univerzális esővédő huzatot (áldja Isten aki ezt feltalálta), felveszem a mindent-bíró-mégis-szexi Mango télikabátomat (budapesti énem egyik utolsó szerzeménye), és irány a könyvtár, a piac, vagy csak úgy, az utca.
Közben gondolkodom kislányom identitásán. Otthon azt mondjuk, pá-pá, itt azt mondják táj-táj. Megyek a tájba, onnan jön. Otthon azt mondjuk, megtaláltam, itt: megkaptam. A pukizni-purcolni szinonimákról nem is beszélve (ami pedig egy kisbabás családban az alapszókincs része). Érdekes mód a pisilést duplán becézik errefele (pisikálni), a nagydolgot viszont komolyan veszik (kakál a gyermek, nem kakikál).
De hopp: felébredt a tíz és fél hónapos! az eresz alatt a babakocsiból néz nagy babaszemmel. Vége a mókának - vagy inkább most kezdődik.

2014. november 14., péntek

Come, Creator Spirit


Ma teregetés közben (nem gondoltam volna hogy a ruhatisztítás egy családban ennyire végtelen folyamat - 2 fiúgyermek, akik igaz hogy néha egy hétig ugyanabban a trikóban járnak, ha nem figyelünk oda, de azért nem mindig; aztán ott van emberem, aki naponta fut, heti kétszer kosarazik és fallabdázik; aztán ugye egy kisbaba végtelen számú kicsi harisnyával és ú.n. bodykkal, végül az én cuccaim, amik végképp nem mérvadóak, lévén bálba mostanában nem sokat járok. Szóval kb már csak a vécékagylóban nincs tiszta-ruha-hegy - hisz mosni és teregetni könnyen lehet egy 10 hónapos mellett, elpakolni már kevésbé). 
Szóval ma teregetés közben egy hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a TV-n a Mezzo-t. Ami nem feltétlen annyira hirtelen ötlettől vezérelt, mert néha szoktam, de általában nyomasztó tud lenni egy egy zordabb kömolyzenei opus, délelőtt 11h-kor egy enyhén nyűgös kicsi emberke társaságában. Azért adtam egy esélyt, és jótett helyébe jót várj! a Mahler VIII. ment éppen. Megszámlálhatatan énekes és zenész a színpadon - majdnem annyi mint a nézőtéren, és én automatikusan abbahagytam a kisded etetését (répát-tökös-csirkepüré) és lecövekeltem a TV elé. (Ez most képzavar, mert a teregetéssel kezdtem, de egy kisgyerekes anyánál bármi megtörténhet.) Eszembe jutott, amikor anyámmal és bátyámmal Londonban belógtunk a szünet után valami koncerterembe, hogy meghallgassuk a Mahler 8-at, én voltam vagy 16, bátyám 18, szerintem anyám kicsit több mint én most. És felültünk a kakasüllőre mérhetetlen boldogságban, mi, a cseles magyarok, de aztán csak arra emlékszem, hogy vége lett, és a népek, mint ha mi se történt volna, minimális energiabefektetésű taps után felálltak és hazamentek. 
Ez a koncert nyilván nem Londonban volt, mert ami a legutolsó hang után történt, az egy következő élmény kezdete is lett egyben. Kitartott csend, a karmester állt behunyt szemmel, és én hirtelen ott éreztem magam a helyében, a mérhetetlen fáradtsággal kevert dicsőséget, amit egy egy jól sikerült premier után érez az ember, és ami olyan nagyon rövid ideig tart. Lemegy a fény, felcsendül a taps, és kb fél percig az ember az örökkévalóság állapotában leledz -az előadás sikerétől független. Aztán ami ezután jön, a premierbuli, a koccintások, a gratulációk, a berugások, az már mind csak erőltetett felidézése annak az érzésnek, ami ott a színpadon fogja el az embert, előadás után hirtelen. A véghetetlen munka gyümölcse ez a fél perc. Amennyit beleadsz, annyit kapsz vissza.
És persze mondhatnám hogy hiányzik a színház, de hova mondjam? Kinek? Meg minek.
A lényeg hogy tudom, hogy mit érzett Riccardo Chailly ott, akkor, 2011-ben Leipzigben a színpadon.

2014. október 8., szerda


Itt az ősz valahogy sokkal őszebb. Égett avarszag a levegő, a piacon csak úgy kicsattannak az almák a sok napsütéstől és a kerítésünk mellett vöröslik a vadszőlő. Kisbabám alszik a teraszon - a változatosság kedvéért. És én ma sem fogom megváltani a világot.
Van rajtam ez a folyamatos bénultság míg ő alszik, a szívem dupla olyan gyorsan ver (talán a napi második kávétól) és mindeközben (folyamatosan) azon gondolkodm, hogyan lehetne jobban csinálni. Még több percet élvezni az időből, még többet nevetni, még jobban örülni annak ami van.
Álomvilágban élek. Éjszaka álmodom sokszora valóságot: hogy egyedül vagyok, se emberem, se kisbabám, hanem még mindig keresem az igazit sok álságos őszintétlen és gyáva férfi közt. Ez az én gólyakalifa sztorim, Babits után szabadon. És aztán felébredek, és jön az álom, miszerint

Kisbabám alszik a teraszon, én várom a bátyjait, hogy jöjjenek haza az iskolából. Ebédfőzés, rendrakás. A kisebbik megeteti, a nagyobbik a Radeczki indulót dúdolva lovagoltatja a térdén a kishúgát. Este az ágyban Emberemmel összedugjuk a gyűrött arcunkat a levendula párnán, úgy alszunk el. 



2014. október 7., kedd


A legnehezebb az alvásidő - már nem neked alvás, hanem a babának a babakocsiban. Mert ott van hirtelen az a fél-egy óra, amit nagyon jól ki kéne használni. Alvásra értelemszerűen nem - mert mégiscsak a teraszon alszik az a gyermek, és hacsak nem fekszem mellé a nyugágyra, ami októberben már nem annyira kényelmes, bent a kanapén képtelen lenném elengedni magam, míg ő kint szuszizik. (Macskák, kutyák, madarak, szöcskék, stb... majdnem falun lakunk.)
Szóval mit is kezdjek a felszabduló arany perceimmel? Biztos nem azt, hogy megfőzzek-kivasaljak-felmossak. A cél a tökéletes regenerálódás. Persze elvben. Ez is olyan mint a Maslow piramis. Az ember először megnézi az emailjeit, majd eszik egy nagyot (hogy a következő alvásidőig kitartson), megissza a második kávét. Ez kb 20 perc. Na de mi jöjjön az utána jövő 40-ben?
Nekem történetesen pont abban az időben lopták el a kindle-emet Pesten, mint amikor itt bezárt a helyi könyvtár leltár címén két hónapra, és bár a gyerekrészleg nyitva van, de eléggé unom már P. G. Woodhouse-t. És minekután itthon, a polcon található könyveim 90%-át már kiolvastam (a maradék 10 nyilván olvasásra érdemtelen), fogalmam sincs mivel lehetne gyorsan és tartalmasan feltöltődni. Merthogy az olvasásnál jobb nem sok van. 
Úgyhogy most csak bambán nézek ki a fejemből, várom hogy teljen az idő, nemsoká beinduljon a pörgés - iskola- és alvásidő vége, 3 gyermek a házban (melyből kettő nem saját). Kaja, rend, figyelem. 
Huh. A baj az, hogy még ötletem sincs hogy hova meneküljek. Amint lelépek egy órára egyedül, már 20 perc után végtelen hiányt érzek a kisbabám iránt.

Életmentő tippeket "szikkadt szülő" jeligére várunk a szerkesztőségünkbe.

2014. október 2., csütörtök

Húha, azért nem mondom hogy nem fárasztó. Még az ilyen napokon is, amikor 10 óra alvás van mögöttem, egyszeri, hajnal 4h-es ébredéssel (ébresztéssel). Ilyenkor kicsit picsogok magamban, egy kicsi segítség hogy elkelne, egy-két nagyszülő a láthatáron, országhatáron belül pl, hogy egy órára elhúzhassak az uszodába (már ha lenne erőm), vagy bénázzak a frissen beszerzett varrógépemen. Vagy írhassak blogot, vagy megihassak egy kávét valahol egy kávéházi teraszon. Vagy akármi. csak egy kicsit kelljen letenni a felelősséget, hogy a kisbabám benyúl e a konnektorba avagy a vasalóállványt dönti e a fejére.
Kétkedve nézegetem a kisbabás képeket különböző képmegosztó portálokon, olvasgatom a feliratokat a teli szívekről, melyekben túlcsordul az érzelem, hát, nem tudom mennyi az igazságtartalma . Hazudik az az anya, aki azt mondja, nem a túlélni akarás motíválja, szerintem.
Amúgy ez a blogbejegyzés a harmadik a  sorban, amit az elmúlt egy hónapban elkezdtem. Úgyhogy most akár szól valamiről, akár nem, megy!

2014. augusztus 25., hétfő

Blogot írni jó - erre jöttem rá minap, amikor gondolkoztam az élet nagy dolgain. Persze ehhez az kell, hogy az ember kilásson a fejéből és kis híján 8 hónap pelenkázás közbeni kaki-mennyiség/minőség vizsgálgatás és szoptatás-közbeni főzőműsorok nézése után eszébe jussanak az élet EGYÉB nagy dolgai (mert persze a mi-van-a-pelenkában kérdés máig benne van a 10 legfontosabb topicban).
Most, amikor írom a blogot persze semmi nem jut eszembe, csak hogy itt az ősz, amikor még nyár se volt, és ez kisebbfajta szomorúsággal tölt el, kb először a szülésem óta. (Szülés - ez a legutolsó szó arra, ami eszembe jut, inkább a reggel, amikor kirángatták a kisbabámat belőlem).
Van mögöttünk egy kevésbé jól sikerült nyaralás, ahol 4 gyerek ugrált hullafáradt fejemen, és ebből csak egy volt a saját. Volt szemrehányás anyámtól, utána következő lelkiismeretfurdalás tenger, egy db táska elvesztése mindennel (a hullafáradtság következménye - bár iratok később meglettek). Volt az autópályán egy db deffekt, sok esős nap és egy temetés. Gyönyörű zsidó szertartás volt, és ott a kozma utcai temetőben mászkálva arra jutottam, ha ez a halál, nem is olyan rossz. 
Egyszóval minden volt, most pedig hazatértünk Erdélybe pihenni és szomorkodni egy kicsit.
Mindig nehéz a hazatérés, onnan, a hazámból. Két otthon - az olyan mint ha az embernek két szeretője lenne. Én pedig mindig is monogám típus voltam.

2014. július 2., szerda

Tegnap megöltem egy kiscicát. Olyan kicsi volt, belefért volna a fél tenyerembe. Még életemben nem láttam ilyen kicsi cicát. Hazavihetem? - kérdezte tőlem emberem kisfia. Papírdobozban haza tudom vinni - tette hozzá. Imádja a kismacskákat. Van neki már négy, csak mindig elszöknek.
Tedd vissza, mondtam neki, hagyjuk ott a bokorban, és ha majd anyukád igent mondd, akkor gyere vissza érte.
És mire megkapta felhjvta az anyját és boldogan ment volna a cicáért, addig az elpusztult a viharban. Milyen kicsi dolgokon múlik az élet.

Pár nap híján hat hónapja tart ez a furcsa állapot, melyben még mindig keresem a kapaszkodót a realitáshoz, de végképp nem találom. Hat hónap kevés megérteni, hogy lesz egy túlfűtött éjszakából egy élet, hogy hogy lesz egy csendben hunyorgó kis lényből fél év alatt hangosan rikkantó egyéniség. Hogy hogy lesz belőlem anya. Nem értem. Nem értem. Nem értem. 
Csak teszem a dolgom, nevetni tanítom a kisbabám, a többi megy neki magától. Rángatjuk országhatárokon kívül és belül, hogy megtanulja, az élet nem négy falból áll. Közben vígan tanulok románul, ha időm engedi, főzőcskézek valami extravagánsat a konyhában és ami még sose volt: egyáltalán nem gondolok a jövőmre. A saját jövőmre, mert a lányoméra annál inkább. A lányoméra. Az én lányom. Az én gyerekem. Fél éves. Én vagyok az anyja. Nekem van egy lányom. Nekem. Apja is van. Szeret. Szeretem. Egy nagy házban lakunk és a tengerre megyünk nyaralni. A lányom apja sokat dolgozik. Sokat dolgozik, hogy tudjunk a tengerre menni nyaralni. Félek, hogy valami baja lesz. Ateista vagyok, de néha imádkozom, hogy maradjon meg ez a boldogság. Egyezkedem Istennel: én már előre ledolgoztam hátralévő életem boldogtalanságát. Ne legyen több veszteség és fájdalom. Minden napom úgy telik, hogy kiélvezem ezt az egyensúlyt, ameddig lehet.

És miközben látszólag a legeslegnagyobb nyugalomban telnek a napjaim, a szoptatás-játék-séta-altatás, körforgásában, akkor lesz a legkomplexebb, a legérthetetlenebb, legboldogabb és a legfélelmetesebb világ.

2014. április 29., kedd

jövendő anyáknak 2.


Tegnap volt az első éjszaka hogy a kislányom végigaludt egyhuzamban nyolc órát (este 8htól hajnal 4h-ig, aztán tovább 7h-ig) és ez kitörő örömmel tölt el. Nemcsak az átaludt éjszakák bájos mámorának a lehetősége miatt, hogy van remény még pihenten ébredni valaha, hanem mert azt is jelenti egyben, hogy gyermekem szinte már nagylány. 
És a mai nap mégis olyan nyögvenyelős, hosszú sírásoktól hangos. Mert én hiába magyarázom a 4 hónapos gyerekemnek, hogy muszáj felvennem a cipőmet, ha sétálni indulunk, és táska nélkül se lehet, és bár én értem hogy fáradt, azért sír keservesen, de még fogat is kell mosnom, egy kis púder, fülbevaló, a minimális igényesség látszata végett, és már indulunk is, tolom a babakocsit, babám csendesül, de még meg kell állnom, kulcs a zárban, stb, kiabál megint, és akkor kifakadok. Nem tudom máshogy csinálni, ne haragudj, mondom neki, kiáltom a kertkapunak, meg azt is mondom hogy a kurva életbe bele, a picsába - és ezeket nem a babámnak célzom, isten ments, hanem a babakocsinak, az azt elakasztó kiálló kőnek, a kulcsnak ami nem fordul a zárban, a kardigánnak aminek az ujjában elakad a karom - és csak úgy nő bennem a feszültség, az a rossz féle adrenalin a végeláthatatlan elállíthatatlan sírását hallgatva, és én képtelen vagyok megnyugtatni.

Aztán végül mégis hiphopp elalszik, ahogy döcög a babakocsi a köveken, olyan békésen álmodik, és én mélységesen elszégyellem magam.
És most alig várom hogy felébredjen, hogy bűntudattal telve összepuszilgathassam.

2014. április 24., csütörtök

jövendő anyáknak 1.

Vannak bizonyos dolgok a gyerekvállalás kapcsán, amikre senki nem készített fel: pl hogy hihetetlen sebességgel változnak a dolgok csecsemő korban. Egyik pillanatban még a Moró-reflextől kalimpál, a következőben minden előzmény nélkül átfordul a hasára és vissza. (Akkor sem lepődtem volna meg jobban, ha megszólal perfekt franciául).
Aztán a másik az ALVÁS. Én tudtam hogy nem hagyják aludni az embert (egyébként ez sem igaz ebben a formában, pl terhesen négyszer ébredni éjszaka minden nyavalya miatt ezerszer fárasztóbb volt, mint éjszaka kétszer szoptatáshoz). De azt senki nem mondta, hogy a művészet nem az ébredésben, hanem az altatásban rejlik. A legelején lementünk spárgába és fejen álltunk és cigánykerekeztünk hogy elaludjon, aztán meg imádkoztunk, hogy ha fel is ébred, ne kelljen vele szambázni hajnal 2h-től 5h-ig. A következő pillanatban meg már magától alszik a kiságyban. És persze ez sem tart majd örökké, mert aztán kezdődik a fogfájás.Ha annak vége meg a szeparációs szorongás. Aztán jön a félelemérzet, bölcsibe szoktatás - egyszóval anno nekem valahogy senki nem mondta hogy az alvás körül forog az első 2 év.
Úgyhogy leendő anyák: én most szóltam.

2014. március 27., csütörtök


Régen, némi irigységgel keverve ugyan, de úgy általában kellő sajnálattal szemléltem szerencsétlen kialvatlan kismamákat, akik a mérhetetlenül szürke hétköznapokon egy beszélni nem tudó, állandó figyelmet igénylő lény mellett tengetik napi 24 órájukat.  
Most, átkerülve a túlsó oldalra, nagy adag részvéttel bámulom gyermektelen kortársaimat, akik utazgatnak, karriert építenek, pasiznak-csajoznak és romkocsmákban töltik unalmas estéiket, pótcselekvés gyanánt. Az aktuálpolitikai helyzet, a parlamenti választások, Ukrajna, az eltűnt Maláj gép olyan mint egy légy ami a tavasz első napján beszabadul az ablakon - próbálom kihessegetni, de inkább agyoncsapni. Míg régen más nőkön a nekem tetsző táskákat-cipőket bámultam, most a hordozókat és babakocsi-kiegészítőket vizsgálom. 
És revidiálom régi, még szingli időkből származó álláspontomat is: egyrészt egyáltalán nem vagyok kialvatlan. Vagyis nem annyira. Szóval, izé, na, a terhesség sokkal durvább volt. 
Másrészt pedig: a csecsemők igenis tudnak beszélni! A mienk legalábbis tegnap, majd' 3 hónaposan elkezdett. Még nem mondja apu-anyu, csupán azt a kétszáz féle hangzót, ami a világ nyelveiben összességében megfordul váltogatja selymes babahangján, véghetetlen cukiságban. Ilyenkor azt érzem, az angyalok énekelnek odafent és csillámport dobálnak a fejemre. És ez még csak a kezdet! Egyszóval eufória.*

*(mármint akkor, amikor nem aggódom magam halálra - túl sokat alszik, túl keveset alszik, melege van, fázik, nem eszik eleget, túl sokáig eszik, felveszik e majd az egyetemre, stb).

2014. február 28., péntek

Mérhetetlen nagy az Isten állatkertje a szakirodalom a tökéletes szülő tökéletes gyerekének neveléséről. Az én gyerekem ugyan tökéletes természetesen, mégsem bír elaludni hajnal 1h előtt. De én vagyok a hibás. Azért mert sírni hagyom. Azt mondják a szakemberek, hogy ezzel a módszerrel tuti depressziós és drogos lesz nagykorára, és soha nem hív fel majd a szülinapomon. Tehát nem hagyom sírni. Járkálok vele 5 órán keresztül és bereked a hangom a sok énekléstől. De a másik tábor szerint állítólag így is drogos lesz és depressziós, ráadásul prostitúcióból fog megélni (de legalább felhív majd a szülinapomon és lesz némi zenei érzéke).
Azon is meg voltam győződve, hogy van tejem, a babám boldog, mert alig sír, nagyokat alszik, sokat nevet. De tegnap a gyerekorvosnő rávilágított, hogy ez a gyerek éhezik és rettenetesen alultáplált, adjak neki pótlást, szerezzek be egy mérleget és mérjem napi 10szer, stresszeljem magam halálra, mert 400 gramm hízás és 2 cm növés 3 hét alatt az smafu. És én, miközben a folyton csordogáló tejemet próbálom felitatni, nézegetem a babám egyre szaporodó hurkáit meg a tokáját és alapvetően kicsattanok a boldogságtól, azon gondolkodom, hogy a gyerekorvost a rókaprém bundájába fojtsam e bele, vagy egy vödör tápszerbe. Asszem ez utóbbi.

A könyvégetésen még gondolkodom, az nem fér bele az imidzsembe. Hja, nem egyszerű a frissen szült nő élete. 

2014. február 20., csütörtök

Áldom annak a nevét, aki a hordozókendőt feltalálta, és a sógornőmét is, aki megdobott eggyel kölcsönbe'. Az eredmény: kevesebb könnycsepp babarészről, több megmaradt idegsejt szülőrészről. Valamint áldom az időjárást is, és szinte biztos vagyok benne hogy van Isten, aki ezt az ideit nyújtotta: ezen a télen elmaradt a tél, ami azt jelenti hogy lehet hosszasan sétálni a parkban, valamint kitenni a napsütésbe és a teraszra kisbabánkat és hagyni ott aludni órákon át (míg én a neten lógok hogy lássam az ablakból, vagy ami még jobb: télikabátban kifekszem mellé a nyári nyugágyba és majdnem olyan mélyen alszom mint ő). 
Hiphopp és itt a tavasz, meg a nyár, és én elmondhatatlan boldog vagyok, mert most úgy jön a tavasz ahogy még soha: kisbabástul.

No meg arra ébredni, hogy kéthónapos ágypartnered reggel 6h-kor vagy 7h-kor hosszan és hangosan kakil melletted: fújtat, zihál, csapkod a kezeivel, halkan és bájosan panaszkodik, mindezt egy órán keresztül, félig csukott szemmel! Ilyenkor kicsit lelkiismeret-furdalásom van, hogy hogy bírok aludni miközben ő kínlódik mellettem, de aztán belátom, hogy azért kakilni mégse tudok helyette.

2014. február 9., vasárnap

Két nap híján elérkeztünk a bűvös hat héthez. Rengeteg minden változott ez alatt, látom hogy hogy okosodik a világ legtökéletesebb kislánya, és vele együtt én is. A fürdetésben még van fejlesztenivaló, úgy érzem, majd ha először nem ordítja végig, akkor dőlhetek hátra. De hát az ember nem kezdheti rögtön második gyerekes anyukaként. Azért fejlődöm én is, pl az éjszaka alvással el nem töltött órák számának növekedése pontos arányban van a "lecsekkolom  az alvó babát, lélegzik e még" számának csökkenésével.

De nézzük még az elmúlt hat hetet a számok tükrében: 

Babával kézben, rugózással eltöltött órák száma: 12.340
A fáradtság miatt kapott sírógörcsök száma: 15
A boldogság miatt kapott sírógörcsök száma: 132
Napok amikor déli 12h előtt fogat tudtam mosni: 5
Hajmosások száma részemről: 3
Percek amikor nem a babáról beszélgetek, gondolkodom: 0
Alkalmak, amikor majdnem síeltem: 1
A legtökéletesebb kislány legtökéletesebb apukája: 1

Egyszóval minden a megírt medrében  halad. Néha eszembe jut, hogy milyen jó lenne ha már 3/6/9/12 hónapos lenne a babukánk, mennyivel könnyebb lenne minden (értsd: kevesebb hasfájás, több átaludt éjszaka), de aztán feleszmélek, hogy ezek az idők soha de soha nem jönnek vissza. Nem kérdés, hogy minden percet, sőt, másodpercet ki kell használni. Most még imád rajtam lógni, velem lenni, de egyszer csak nem nézek oda és hiphopp hirtelen kamaszlány lesz, aki vércikinek tartja az anyukáját.

És még mindig van egy dolog ami nem változott, amiben még mindig ott tartok mint a legelején: nem hiszem el hogy a világ legjobb dolga velem is megtörténhetett. 

2014. január 20., hétfő


A rettenetek éjszakája volt az elmúlt. Minden volt benne: természeti katasztrófa ami az összes ismerősöm összes gyerekét elpusztítja. Aztán szültem: képtelen voltam kinyitni a szemem, és csak érzékeltem a kisbabámat mellettem, amikoris gonosz kezek valami sátáni kacaj kíséretében elkezdtek húzni a lábamnál fogva, el az újszülött gyönyörűséges kislányomtól. Aztán ismerősöm 2 hónapos gyerekére kellett vigyáznom, akiről kiderült hogy szellemi sérült (teljesen rendben van amúgy) - szóval reggel 6h-kor sírva ébresztettem emberemet, aki alváshiányában is hősiesen átölelt és nyugtatgatott, valamint megtiltotta, hogy a közeljövőben megnézzem a BBC-n a Sherlock című sorozat következő maradék pár epizódját. Igent mondtam neki, de közben meg próbálok magamban titokban kompromisszumot kötni, mert nagyon nehéz megállni hogy ne kövessem szuperhősünk Sherlock Holmes és barátja John Watson szupersorsát: mondjuk ha reggel 8h-kor nézem, akkor fél 10h-kor már vége, és estig el is párolog a szorongás. 
Egy szépséghibája van a dolognak: reggel 10h előtt nem kelünk ki soha az ágyból.

Úgyhogy marad a Paprika TV meg a BBC News, szoptatás közben, hogy azért az én agytekervényeim is stimulálva legyenek.

(De ez csak a felszín: egyébként meg lelkem mélyén olyan vagyok, mint a végtelenül idegesítő Natasa a Három nővérből, aki a kicsi Bobekján kívül semmiről sem tud és akar beszélni. De még ezerszer inkább ez, mint a hideg és kegyetlen szorongás.)

2014. január 13., hétfő

tölts rá, hadd legyünk boldogok

Azért bazi nehéz lehet csecsemőnek lenni. Kilenc hónapot eltöltesz egy védett burokban, egy kis méh-kánaánban, ahol minden csak egy karnyújtásnyira van tőled: kaja, pia, oxigén, anyuci – és aztán kicsusszansz, vagy épp – ha császár, mint végül nálam – kirángatnak egy hideg téli világba, ahol egyetlen túlélő lehetőséged a hangod. És akkor sírsz mindenért, kivéve ha nevetsz, ami engem meglepett, hogy egy egy hetes kisbaba már nevet, de határozottan igen.

Kétgyermekes sógornőm megkérdezte a kórházból kijövetelem estéjén, hogy „az egy dolog hogy a kisányod igen, de te sírtál e már?”. Mondtam neki nem, max a végtelenül kiszolgáltatott kórházi körülmények miatt, mert azt elfelejtették mondani, hogy milyen válogatott kínzásoknak teszik alá a tudatlan, császármetszésnek kitett anyukát. Amikor már 24. órája nem kaptam inni (a néhány korty teán kívül) és már az őrület szélén álltam, akkor megfogalmazódott benne, hogy hopsz, lehet hogy mégse kell nekem több gyerek?  

De mindez már a múlté: itthon vagyunk, és ha sírok akkor max azért, mert hirtelen megváltozott a hormonszint a szervezetemben, na meg ha a kisbabámra nézek, akkor nem tudom felfogni, hogy létezhet ekkora csoda a világon. A szülés utáni állapotnak vannak még pozitív velejárói, pl hogy végre tudok hason aludni, a fejem nem úgy néz ki mint egy vízzel feltöltött lufi és hogy hiába az éjszakázás, mégsem vagyok fáradt.

Ki van ez találva, tudja a természet a dolgát, mint egy hiper-intelligens számítógép. Vagy mint egy hiper-intelligens isten.
Mindegy, bármi is az, végtelen az én hálám.