2013. december 23., hétfő

kering velük a lárma

Harminckilencedik hét. Tulajdonképp olyan, mintha az ember mindenhova egy 10 kilós görögdinnyével menne. Ha csak állsz és veled van ez a 10 kiló, már az is fárasztó. Egy ebéd elkészítése (leves + egyszerű második) annyi, mint megmászni a Csomolungmát. Utána még el is pakolni: megmászni a Csomolungmát és még utána levezetésképp a Mount Blancot. Merthogy mostanában ezek a legnagyobb kihívások amiket meg kell élnem, de talán nem is véletlen hogy az ember nem ilyenkor írja meg a doktori disszertációját.
Szépen elgondoltam, hogy azért majd az utolsó hetekben is csinálok valami kreatívat: pl megtanulok varrni, vagy majd a csellójátékommal szórakoztatom a hasamban lévő kisbabát - nos, amikor reggel arra ébredsz, hogy az ujjaid helyén vízzel töltött virslik vannak, amiket nem tudsz mozgatni, ezek a felvetések eléggé elképzelhetetlennek tűnnek.

Két éve ilyenkor még nem sejtettem hogy ez a karácsony ilyen lesz - pl hogy nem a családommal fogok karácsonyozni. De őszintén szólva jelen körülmények között semmi súlya nincs hogy a családomtól távol töltöm azt a pár napot - és ebben biztos vagyok, hogy ők is így gondolják - most, amikor lett egy másik családom, vagyis az ÉN családom. Ami kicsit hektikus, kicsit szétszórt, kicsit hisztis, de az enyém.
Már majd' egy éve, de még mindig nehéz felfogni, hogy ez velem is megtörténhetett.

2013. december 5., csütörtök

egy túlbuzgó angyal


Holnap megyek utoljára dolgozni, jipiijáé. Ugyan még fogalmam sincs mivel fogom eltölteni maradék felszabaduló napjaimat (ami lehet pár nap, de még 4 hét is), de ma mégis elöntött az öröm. Hideg van, kint a kertben munkások vágják nekünk a fát hűvös halomba, imádom ezt a fával fűtést. Elmentem mikulásajándékot venni a már meglévő két gyereknek, és az apjuknak is. Még sosem vettem mikulásajándékot, most először, és azt hiszem most már ezentúl életem végéig így lesz.
A gyerekszobában három tonna gyerekruha vár még válogatásra, plusz összekészíteni a kórházi táskát, és persze vele együtt a lelkemet. Életem premierje jön most - közhely, de pontosan így van. Pont úgy érzek mint bemutatók előtt - lelkes izgalom és némi félelem vegyesen - most végre kitesszük aminek ki kell jönnie. Istenem, csak jól sikerüljön. De aztán - pont mielőtt felmegy a függöny - valami isteni nyugalom kerít hatalmába, valami végérvényes bizalom, és akkor már tudom hogy nem lehet baj. 
Hát ebben bízom én. Itt, kitelepülve Erdélybe, vagyis bizonyos szempontból Romániába, ahol koszosak az utcák, és minden beton, és kisebb a választék a boltokban, és nem mindenhol lehet igazi tejszínt kapni, és a székelyekből olykor felszínre tör valami igazi tapló bunkóság - és még így is, minden sokkal, de sokkal.