Most épp Kolozsváron vagyok, egy három csillagos szálló szingliszobájában kókadozom munkaügyből kifolyólag. Még élvezném is persze - végre egy nagyváros ami nem Pest! - de nem élvezem mert emberem nélkül egy szingliszobában nem az igazi.
Főleg mostanában, hogy nélküle se vagyok egyedül - ha minden igaz egy kislány van a hasamban. Ami a kezdeti ijedségek után (mármint nem a kislány, hanem a baba léte) hatalmas boldogság tudna lenni, ha az ember lányára nem ijesztene rá úton útfélen az orvostudomány, kedves sorstársai és a sógornőjével való horror történetek.
Úgyhogy imádkozom, hogy minden rendben legyen ezzel a tüneményes szerelemgyerekkel az elkövetkezendő száz évben, hogy az apjába szerelmes lesz és vica versa, velem meg sokkal nagyobb tisztelettel bánjon majd mint én bántam az anyámmal (jelzem, én sem igyekszem majd úton útfélen ráerőltetni az akaratomat).
Valamint reménykedem azért is, hogy ez az állandó viszketés ne az epepangás, a félig zsibbadó lábam pedig ne valamiféle egzotikus halálos betegség jele legyen.
