2013. április 29., hétfő

mint rianás a jégen

Ez itt annyira kisváros, hogy még csak másodszor mentem kutyakajáért a boltba és épp elkezdtem nyökögni, hogy valami B-betűs tápot kell vennem, olyan kerek és közepes méretűt, mikor az előadócsaj szavamba vágva beazonosította a pasimat (akivel a múltkor együtt vásároltunk) és egyből tudta mi kell a kutyinak.
Az uszodába bérletet vettem és 20 lejjel kevesebb volt nálam - nem baj, majd legközelebb, mondta a nő.

Láttam egy zseniális színházi előadást valami kis faluban egy naftalinszagú kultúrházban, plusz 8 lejért megvettem a Jiddise Máme című könyvet egy antikváriumban - egyszóval szellemileg most épp kielégültnek érzem magam. Már csak 3 hetet kell kibírnom munka nélkül, juhé.

Közben azért meg-megvillan, hogy magyar-magyar és erdélyi-magyar ember között mégis mekkora a különbség. Mondjuk annyi, mint a Bükk és a Nyugati-Kárpátok között. Vagy mint Kádár és Ceausescu között. Nekünk (a dédszüleimnek, nagyszüleimnek, szüleimnek) az átkosban csak magukat kellett túlmenekíteni, itt az emberélettel együtt egy egész nemzetet. Néha indulatosan vitatkozunk egymással a pasimmal, és bár ugyanarról beszélünk, de soha nem jutunk közös nevezőre. Mintha mások lennének a fogalmak, miközben a vélemény ugyanaz. Ő úgy konzervatív hogy közben liberális, a cigány úgy nem magyar hogy közben mélyen tiszteli, és ha netalán összeházasodunk, nem várja el hogy betérjek református hitre.

És hát a múltkor verbálisan is egyértelműsítettem, mekkorát fordult az életem ideköltözésemmel (olyan 90 fokot), sikerült még egyet tekerni rajta 180 fokig. Épül-szépül a jövő, de azért az mérhetetlen ijesztő, mennyire nem az én kezemben van.

2013. április 25., csütörtök

szétömlik az égen a festék

Pont egy éve érkeztem ide. Ugyanígy sütött a Nap, ugyanilyen friss volt a levegő, ugyanígy tele voltak az utcák emberekkel, mint most, amikor a város ünnepli magát minden évben. Elvárások és tét nélkül érkeztem, nem gondolkodtam, csak tettem ami jött, görcs nélkül. Következménye hogy most itt vagyok, ugyanolyan könnyedén élem a napokat, és nem gondolok bele hogy Budapest a múlté.

Mert ha belegondolok, elfog egyfajta pánik: ilyenkor tavasszal milyen jó volna elbiciklizni a bátyámékhoz a Duna melletti kerékpárúton, játszani a pici unokahúgommal; kiülni barátokkal valami kocsma teraszára Pesten; elővenni a szekrényből a tavaszi ruhákat; ebédelni menni a Nagymamámhoz...
És akkor gondolom tovább: itt biciklizni sokkal fenomenálisabb érzés, és bár nincs itt az unokahúgom, de minden esély megvan hogy legyen majd egy saját bébim; kiülhetek a kertbe sörözni, és azért itt is vannak barátok, vagy olyasfélék; az öltözködés mondjuk tragédia, egy szem ruhabolt van a városban a többi turkáló, de a Nagymamámat minden második nap felhívom a skypeon. És főzöm én a bablevest meg a paprikáscsirkét, és ami a legeslegfőbb: hogy van kinek. De azért ott van bennem a félelem, mert belül még mindig az a szánalmas kis szingli vagyok, aki szeret szenvedni és szeret egyedül lenni és szereti túlbonyolítani a dolgokat - itt pedig mindezekre nulla az esély.
Az meg kifejezetten ijesztő, hogy máris elfelejtettem beszélni, összekeverem a nyelvtant és már ketten is megjegyezték otthoniak, hogy egész úgy beszélek mint az itteniek. Zárt szájjal, dallamosan. Ami túlképp nem meglepő, mert kamaszkoromban is pont így beszéltem.
De azért jó lenne tudni hogy ki is vagyok én.

2013. április 22., hétfő

valaki félbarna kenyérrel

Nagy jómódban élünk itt. Nem nagyobban, mint otthon Pesten, de a kertes házunk egy tömbházra néz és az ablakokból vágyakozva néznek minket, ahogy napozunk a kertben, focizunk és miccset sütünk. A kapunk előtt kukák sorakoznak, ide jönnek guberálni a szegénysorról, ahol kicsi szegény cigánygyerekek meztelenül rohangálnak, kezükben nyitott bicskával. Itt nagyon sok a kicsi szegény cigánygyerek, mind kéreget és senki nem ad nekik. Este 10h-kor is megjelennek a kocsmákban ártatlan szemű 6 és 7 évesek, körbejárnak virággal, mikor már rég ágyban lenne a helyük. Néha adok nekik 1-1 lejt, meg elbeszélgetek velük, de egy ponton túl úgy érzem nem bírom tovább, szívem szerint örökbe fogadnám az összeset, vagy elkezdenék kiabálni, hogy stop, most álljunk meg, nem tudom hol rontottuk el, de csináljuk vissza, vegyük meg tőlük az összes virágot, simogassuk meg a fejüket és küldjük őket aludni. Haj ha ilyen egyszerű lenne.

De nem. Ülök a kertben a nyári székben, fújdogál a szellő, madarak csiripelnek, galambok krúgnak, lepkék szállnak a nárciszok között, emberem fröccsöt hoz nekem meg párnát a fejem alá, boldog vagyok mint még soha, és közben minden rohad legbelül.