2013. december 23., hétfő

kering velük a lárma

Harminckilencedik hét. Tulajdonképp olyan, mintha az ember mindenhova egy 10 kilós görögdinnyével menne. Ha csak állsz és veled van ez a 10 kiló, már az is fárasztó. Egy ebéd elkészítése (leves + egyszerű második) annyi, mint megmászni a Csomolungmát. Utána még el is pakolni: megmászni a Csomolungmát és még utána levezetésképp a Mount Blancot. Merthogy mostanában ezek a legnagyobb kihívások amiket meg kell élnem, de talán nem is véletlen hogy az ember nem ilyenkor írja meg a doktori disszertációját.
Szépen elgondoltam, hogy azért majd az utolsó hetekben is csinálok valami kreatívat: pl megtanulok varrni, vagy majd a csellójátékommal szórakoztatom a hasamban lévő kisbabát - nos, amikor reggel arra ébredsz, hogy az ujjaid helyén vízzel töltött virslik vannak, amiket nem tudsz mozgatni, ezek a felvetések eléggé elképzelhetetlennek tűnnek.

Két éve ilyenkor még nem sejtettem hogy ez a karácsony ilyen lesz - pl hogy nem a családommal fogok karácsonyozni. De őszintén szólva jelen körülmények között semmi súlya nincs hogy a családomtól távol töltöm azt a pár napot - és ebben biztos vagyok, hogy ők is így gondolják - most, amikor lett egy másik családom, vagyis az ÉN családom. Ami kicsit hektikus, kicsit szétszórt, kicsit hisztis, de az enyém.
Már majd' egy éve, de még mindig nehéz felfogni, hogy ez velem is megtörténhetett.

2013. december 5., csütörtök

egy túlbuzgó angyal


Holnap megyek utoljára dolgozni, jipiijáé. Ugyan még fogalmam sincs mivel fogom eltölteni maradék felszabaduló napjaimat (ami lehet pár nap, de még 4 hét is), de ma mégis elöntött az öröm. Hideg van, kint a kertben munkások vágják nekünk a fát hűvös halomba, imádom ezt a fával fűtést. Elmentem mikulásajándékot venni a már meglévő két gyereknek, és az apjuknak is. Még sosem vettem mikulásajándékot, most először, és azt hiszem most már ezentúl életem végéig így lesz.
A gyerekszobában három tonna gyerekruha vár még válogatásra, plusz összekészíteni a kórházi táskát, és persze vele együtt a lelkemet. Életem premierje jön most - közhely, de pontosan így van. Pont úgy érzek mint bemutatók előtt - lelkes izgalom és némi félelem vegyesen - most végre kitesszük aminek ki kell jönnie. Istenem, csak jól sikerüljön. De aztán - pont mielőtt felmegy a függöny - valami isteni nyugalom kerít hatalmába, valami végérvényes bizalom, és akkor már tudom hogy nem lehet baj. 
Hát ebben bízom én. Itt, kitelepülve Erdélybe, vagyis bizonyos szempontból Romániába, ahol koszosak az utcák, és minden beton, és kisebb a választék a boltokban, és nem mindenhol lehet igazi tejszínt kapni, és a székelyekből olykor felszínre tör valami igazi tapló bunkóság - és még így is, minden sokkal, de sokkal.

2013. november 15., péntek

A teljes összezavarodottság állapota. Várom már, hogy megszülessen Ő, egyrészt hogy felmentődjek a vízilóság alól, amiben mostanában leledzem (vízilóknak van vajon gyomorsav a torkukban folyton és viszket agyament módon a bőrük?), másrészt mert megpusztulok már a vágytól hogy láthassam (a kicsi tökéletességet, aki a víziló hasában leledzik). De ugyanakkor rettegek hogy azután semmi nem lesz úgy, ahogy, és végtelenül boldog vagyok is egyben emiatt, és most még - viziló ide vagy oda - hihetetlen érzés hogy bárhova megyek, folyton velem van, és ha egyedül vagyok sem vagyok egyedül. Ugyanakkor elmennék futni, innék egy sört és elszívnék egy szál cigit, és élvezném hogy a pasik néznek meg az utcán, de közben meg kit érdekel mindez??? Szerelmes vagyok a kicsi babánkba és az apukájába, és félek is, egyszerre  és külön-külön, és jön a tél és végtelenül boldog vagyok és végtelenül ijedt és büszke is egyben, és nem értem hogy jutottam idáig, hogy velem is történhet ekkora csoda, velem, velem, velem! de közben meg ne bízzam el magam, a következő 60 évre legalábbis, és fel lehet e tartani olyan sokáig ezt az édeni állapotot, de közben meg kit érdekel mi lesz majd, ha már ennyiért megérte? 
Szóval konfúz állapot. De nyilván ez így van rendjén.

2013. október 26., szombat

nincs megnevezve

Kezdek kicsit kétségbe esni: még kb két hónap a nagy pillanatig, de én még mindig nem tudom mi lesz a kisbaba neve, és arról se nagyon van elképzelésem, hogy hogyan kell szülni. Nem olvastam még holisztikus útmutatókat, nem kerestem fel szüléssegítő dúlákat, és arról sincs fogalmam milyen hatással van a későbbi nemi életre ha az apa is bent van a kórteremben. Van viszont millió kétségem, életről és halálról. 


Elhoztuk a bútoraimat Pestről, a lakásom töküres, várja a vevőket. Induláskor lepörgettem gyorsan azt az elmúlt 9 évet, amit ott töltöttem - bulizós nyarak és depressziós telek, ennyi a leltár. És volt néhány este, ami nincs megnevezve. Hideg, meleg, fent és lent, de valahogy soha nem középen. Ja, még az elején a volt pasim, egy másik korszak. És még régebbi idők - ma reggel a rádióban Udvaros Dorottya énekelt az Átutazó című lemezről a Botladozva című dalt - kevesebb, mint fele idős voltam amikor azt hallgattam, mindennek az elején és mégis már mennyire a közepén. Utaztam apámékkal az Őrségbe, voltam 16 és fél, a kocsiban szólt az Átutazó, engem meg Pesten sóvárogva vártak, életemben először. 
Mérhetetlenül öregnek kezdtem magam érezni hirtelen a mai reggelen.


És mindeközben, mialatt ezeket írom, a kisbaba vad bukfenceket vet a hasamban. A boldogság netovábbja.

2013. október 3., csütörtök

elröpül a nyár is, viszi zöld selyemingét


Hihetetlen káros az emberi butaság, mintha valami fertőző betegség lenne, ami elől karanténnal ki tudnám magam vonni. Úgyhogy ma elkaranténoltam magam, hazajöttem fél9h-kor a munkából (7h-kor kezdek, brrr), de előbb még összevesztem a kollegámmal, mit összevesztem, belefröcsköltem minden eddig felgyűlt sérelmemet abba a nagy arcába, aztán jöttem csak haza. Felköltöttem emberem, belesírtam egyet a nagypárnájába meg a vállába, aztán készítettem neki reggelit, aztán most elment és én szedem össze az erőmet, hogy valami felemelőt csináljak az elmúlt idők gagyitermése után. Kereskedelmi rádió reggeli műsorát vezetni amúgy sem egy nagy értékteremtő tevékenység, nem nekem van kitalálva. Úgyhogy ma, már itthon - miután emberem elment dolgozni - megtisztulásképp csutkára nyomtam az Arvo Part-ot a magnón (Te deum), mind magam, mind a kisbaba számára, sőt, inkább ez utóbbi érdekében történik minden, például hogy amíg nem muszáj nem teszem ki hülye emberek hatásának, úgyis kap majd belőlük eleget. Ha csak magamról van szó, tűrök, de szerencsére nem csak én vagyok már magamban sem egyedül, és még 3 hónapig kell óvnom védenem, hogy vidám boldog gyermekként kerüljön ki majd a téli depressziós sötét világba. Nem vártam még így az újévet sosem.


Úgyhogy ma kicsit olyan, mint régen, amikor a suliból első óra után valami kamu indokkal elkéredzkedtem, aztán hazamentem és élveztem az ingyen szabadságot. Még kissé kóválygok ugyan a 6h-os keléstől, de lassan összeszedtem magam és körbeveszem magam további szépségekkel. Pl Kántor Péter verseket olvasok, csellózom a csellón, aztán pedig elmegyek és veszek festéket és kifestem a gyerekszoba falát. Így lesz a fos-sárga téleleji hideg reggelből napsütéses melegszínű őszi délután.


2013. szeptember 16., hétfő

amikor két kézzel a feje fölé emelt a magasba


Néha, amikor kivételesen nem eszem meg egy kiló gyümölcsöt, vagy épp az uszodában 1000 méter után csinálom a nyújtógyakorlatokat a vízben, néha egészen, túlságosan is könnyűnek érzem magam. Ilyenkor az első jóérzés után mindig összeszorul a gyomrom és ijedten lenézek a hasamra hogy megvan e még - szerencsére eddig az esetek 100%-ban ugyanúgy volt ahogy előtt hagytam. Félek hogy egyszer nem lesz ott és kiderül, álmodtam az egészet. 
Merthogy olyan mint egy álom. Nem feltétlen az hogy az ember babát vár, hanem ahogy várja, meg akivel. Nem tudom az elmúlt 7 évet hogy éltem túl enélkül az érzés nélkül - sőt, hogy lehetséges hogy életem 36 éve alatt most másfél éve van olyan valaki, aki tényleg, hazugságok és elvárások és számítás nélkül tud szeretni. Ennek fényében még szánalmasabban szikrázik régebbi szerencsétlen szingli életem és a körülötte lévő bonyolult viszonyrendszer, a pesti és egyéb éjszakák, az unalmas kiégett vasárnapok, stb. 

Bárhogy lesz is, már ezért megérte idáig eljutni.
És most, hogy elértem a napsütötte sávig, tul.képp egy dolog hiányzik a családomon és a barátokon kívül, merthogy az alkohol meglepően nem - a futás. Egy éve ilyenkor még nagyban edzettem az itteni stadionban a váltómaraton-versenyre, az őszi fényben róttam a köröket, nem tudtam még mi lesz, de nyilván sejtettem és szabad voltam és az adrenalinszintem az egekben és gyilkoltam a zsírpárnáimat és közben szólt a zene - de már csak pár hónap és megint róhatom a köröket - már ha lesz erőm - és akkor végre valahára egy cseppnyi hiányérzet nem marad bennem.

2013. szeptember 5., csütörtök

fejed fölött a Nap akár egy vörös tégla

Na, hát kb mostanra kezdek ciki lenni, videókat nézegetek otthonszülésekről a youtubeon és közben épphogy nem bömbölök hangosan a meghatottságtól; terhestorna videókat töltök le teljes elszántsággal, pszichológiai könyveket kölcsönzök a könyvtárból, megtörten vakargatom a kiütéseimet és a viszkető hasam és mindeközben bazira fáj a hátam.
Néhányan - még nem szült nők - megkérdezik: nem furcsa hogy egy teljesen különálló lényt hordasz a hasadban? mint Sigourney Weaver a nyolcadikutasban? Őszintén szólva az elején tényleg ijesztő volt a gondolat, de mára ez megváltozott: az a kislány aki itt rugdos belülről már cseppet sem idegen, cseppet sem különálló. Rajong az apjáért, imádja a gyümölcsöt és a komolyzenét és már most felnéz a féltestvér-bátyjaira. Én pedig néha már elviselhetetlenül várom a decembert, hogy végre találkozzak vele: barna hajú lesz, kék szemű, vagy szőkésvörös, szeplős, barnászöld szemű mint az apja, vagy netalán szőke, világosbarna? - a genetikai paletta elég széles ez esetben. De türelmetlenségem visszafojtom: maradjon idebenn még négy hónapig, és jöjjön amikor ő szeretne. Addig is igyekszem mindent megtenni az érdekében: normálisan táplálkozom, sokat alszom, szeretem az apukáját, hetente kétszer elmegyek uszodába és havonta egyszer haza Pestre. Azt hiszem most jelenleg ennyi a dolgom. 
(no meg pluszba a kevésbé szeretett munkám: hajnali kelések, idegesítő kollega, felületes csevegések, az önmegvalósítás elfojtása, folyamatos kialvatlanság - de hát nem lehet mindig minden tökéletes)

2013. augusztus 25., vasárnap

fűszálra hajol a fűszál

Azért terhesnek lenni nem olyan egyszerű.
Először is ott vannak a megfélemlítő kiadványok, miszerint ha nem szedem ezt és ezt a vitamint, nem éneklek a babához mindennap és nem gügyögök fennhangon, akkor kezelhetetlenebb lesz a kamaszkorára és minden bizonnyal asztmában szenved majd. De ez még mindig jobb az orvostudományhoz képest, ahol kétszer küldenek el vizsgálatra, biztos nem lesz e down kóros a baba, és mindenféle egyéb problémákkal riogatnak, még véletlenül se legyek az a kiegyensúlyozott kismama, aki nem aggódja magát halálra a szülésig. És persze a szülés. Hogy kinél. Az egyik orvos rám néz unottan, kijelentésemre miszerint babát várok, megvonja a vállát és közömbösen kijelenti: „na jó, hát akkor megnézzük először is hogy él e az a gyerek”. A másik orvos rám se néz de már mondja hogy császár. A harmadik nőgyógyász lecsesz hogy miért ide jöttem. Mert ide járok 10 éve, vaze és most rögtön csinálj nekem rákszűrést. (Anélkül a védőnő csúnyán néz rám. Nem mentem még hepatitisz vizsgálatra és cukorterhelésre sem és a háziorvost sem kerestem fel három hete. Ejnye.)
A szüleim ragaszkodnak a pesti szüléshez, emberem az erdélyihez. Kedves barátok felkészítenek hogy az első év pokol lesz, de nyugodjak meg utána jön a Kánaán. Emberem magát készíti a hisztijeim ellen, amit akut fáradtságnál produkálni fogok. Ismerős már szült nők felkészítenek hogy reped a gát és milyen amikor a baba kulcs-csontja beakad a kijárat fele.

De szebb későnyári estéken azért elfog a nyugalom – emberem szája a hasam felett, beszélget a babával halkan hogy csak ők hallják, aztán megsimogatja - és bár sok jó dolog van a világon, de jelen esetben ennél jobbat elképzelni nem tudok.

2013. július 17., szerda

egy kulcs, ami utalna egy rejtett fiókra

Most épp Kolozsváron vagyok, egy három csillagos szálló szingliszobájában kókadozom munkaügyből kifolyólag. Még élvezném is persze - végre egy nagyváros ami nem Pest! - de nem élvezem mert emberem nélkül egy szingliszobában nem az igazi.

Főleg mostanában, hogy nélküle se vagyok egyedül - ha minden igaz egy kislány van a hasamban. Ami a kezdeti ijedségek után (mármint nem a kislány, hanem a baba léte) hatalmas boldogság tudna lenni, ha az ember lányára nem ijesztene rá úton útfélen az orvostudomány, kedves sorstársai és a sógornőjével való horror történetek.
Úgyhogy imádkozom, hogy minden rendben legyen ezzel a tüneményes szerelemgyerekkel az elkövetkezendő száz évben, hogy az apjába szerelmes lesz és vica versa, velem meg sokkal nagyobb tisztelettel bánjon majd mint én bántam az anyámmal (jelzem, én sem igyekszem majd úton útfélen ráerőltetni az akaratomat).
Valamint reménykedem azért is, hogy ez az állandó viszketés ne az epepangás, a félig zsibbadó lábam pedig ne valamiféle egzotikus halálos betegség jele legyen.

2013. június 17., hétfő

hosszú út kanyarog

Bár egy 80%-ban magyarok lakta városban élek, nem tudom említettem e, hogy mégis eléggé szegényes a helyzet mind a könyvesboltok, mind a könyvtári állomány kínálatában. És bár már úton van New Yorkból idefele a Kindle e-book olvasóm (szükség törvényt bont alapon), de addig is míg ide nem ér, kénytelen vagyok bevetni magam az egy szem helyi megyei könyvtárba. És ki gondolná volna, de a leszűkülő kínálatban is van jó: pl itt kezdtem el olvasni bő egy éve Nádas Emlékiratok könyvét két randevú között (hív, nem hív emberem, ezen meditáltam hosszú napokon át a Nádas könyvből fel-feltekintgetve, míg végre felhívott - máig rosszul esik nekem ez a megtorpanó tempó a múltban, hát nem látta már akkor amit én? Hogy ennyire evidens ez a mi viszonyunk? De visszaolvasva a régi naplóm, nem, még én se láttam). 

Most Déry Tibor Ígéret nincs c. könyve maradt a kezemben, ez Pesten csak afféle poros önéletrajzi gyűjteménynek tűnt, egy öregedő ember agóniája mindenféle bokrokról meg naplementéről a Balaton felett. Most kihasználva minden percet szántom a lapokat, szerelme Böhm Aranka iránt, napjai a börtönben, meg a tudat, hogy szinte mindenki meghalt körülötte, híres írók költők kommunisták zsidók és nyilasok, plusz a Befejezetlen mondat c. könyvének születése - odaszegez és elgondolkodtat, már amikor van mikor, mert most kicsit sűrű.

3 hét múlva megyek Pestre, utána azt is elmondom miért. (még soha nem szenvedtem ennyire a titoktartástól!)

2013. június 3., hétfő

elmegyek innen vajszinű tóba

Elképzelem ahogy a nagybátyám tíz év után újra találkozik a legjobb barátjával.
Na mesélj, mondja a legjobb barátnak, mi történt veled az elmúlt tíz évben? Legjobbarát mesélni kezd: üzlet, munka, foci, hogy van már unoka is, és elmond mindent töviről hegyire. Aztán a végén hozzáteszi: hogy milyen szemét dolog ez a rák! Te tiszta mázlista vagy – bök állával a nagybátyám felé – ilyen hamar túlestél rajta. Én nagyon megszenvedtem, biggyeszti hozzá, de már vonja is meg a vállát. Mindegy, itt vagyunk. Nagybátyám erre némán rámosolyog – úgy, ahogy rám is, mikor legutoljára láttam, vékony, sárgás arccal, de még nevető szemmel – majd szó nélkül előhúz két üveg sört.
Leülnek egy felhő szélére, koccintanak és onnan néznek lefelé. Gyerekeiket, unokáikat, asszonyaikat, az otthagyottakat. Minden jó lesz, minden jól van, mondják.

2013. május 27., hétfő

térdig, könyökig látszol

Most dolgozom megint, próbálok. Ha a statisztikát nézzük, minden évre jut egy darab - elég szegényes, de legalább jut. Meg aztán úgysem ez a lényeg most, valami új van, ami eddig még sosem volt. De nyilván így van rendben, mint ahogy semmi sincs véletlenül, úgyhogy tegnap késődélután, ahogy utaztam haza vonaton a próbáról, egy közeli kisvárosból, eső után sütött a Nap és miután kiolvastam egy ismerőstől kunyerált múlt heti Magyar Narancsot (mekkora kincs itt a magyarországi liberális sajtótermék!) gondoltam hallgatok egy kis zenét, nem is akármit, hanem a My favourite things egyik jazzfeldolgozását a 20 közül ami megvan - úgymond hozzárendelve a pillanathoz a pillanatot. És hallgattam és néztem ki a az ablakon és láttam szivárványt meg futó őzeket és egy nagy mezei nyúl hátsó tappancsait szaladva át a repcén. És az állomáson az emberem várt, pedig meg se beszéltük, és nagyon örültem neki, de sajnos semmi se tökéletes, mert este megnéztük a Martin McDonagh új filmjét a Hét pszichopatát és jajj az nagy hiba volt. Úgyhogy nyuszikák meg őzek helyett megkínzott kommunista észak-koreaiakkal álmodtam, meg tengerparttal a Moszkva téren. Emberem is gyilkolt álmában, csak úgy folyt a vér.
És innen messziről nézve, a hegyek alól még kevésbé érteni, hogy minek ilyen filmeket csinálni és hogy miért tart oda a társadalom ahova.

2013. május 7., kedd

ma vagy holnap vagy régen

Itt tegnap ért véget a román húsvét, május 1.-et hozzácsapva lett egy hosszúhétvége, kirándulásokkal, kosarazással és felfújható medencében fürdéssel a kertben. A gyerekek este sokáig fent maradhattak és reggel a kanapén ehették a tejbepelyhet, miközben közösen néztük a Vissza a jövőbét. És pont úgy éreztem magam, mint a bátyámmal régi nyarakon meg teleken a szünetekben, amikor még mi voltunk gyerekek és nekünk volt szünetünk és már elég nagyok voltunk hogy egyedül maradjunk a lakásban otthon és reggelente tévét néztünk, tévé után meg nekiálltam rajzolni vagy festeni vagy gyurmázni vagy verekedni a bátyámmal és aztán hazajöttek a szüleink és mindig csináltunk valamit közösen. Vagy csak simán lementem a ház elé és játszottam a többi lakótelepi gyerekkel, akiket kicsit lenéztem, mert ugyan barbiebabázni tökéletesen jól lehetett velük, de nem tudták 11 évesen hogy ki az a Elizabeth Barett-Browning, se azt hogy Jane Eyre, mert nem olvastak csíkos meg pöttyös könyveket.
És bár nem tudom hogy van e még egyáltalán pöttyös meg csíkos könyv, de most ebben a román húsvéti szünetben – bár tonnaszám gyártottam a melegszendvicseket a kakaókat és a mézes teákat, és a szüleim is messze vannak, - de olyan történt ami rég: egy kicsit én is gyerek lettem.

2013. április 29., hétfő

mint rianás a jégen

Ez itt annyira kisváros, hogy még csak másodszor mentem kutyakajáért a boltba és épp elkezdtem nyökögni, hogy valami B-betűs tápot kell vennem, olyan kerek és közepes méretűt, mikor az előadócsaj szavamba vágva beazonosította a pasimat (akivel a múltkor együtt vásároltunk) és egyből tudta mi kell a kutyinak.
Az uszodába bérletet vettem és 20 lejjel kevesebb volt nálam - nem baj, majd legközelebb, mondta a nő.

Láttam egy zseniális színházi előadást valami kis faluban egy naftalinszagú kultúrházban, plusz 8 lejért megvettem a Jiddise Máme című könyvet egy antikváriumban - egyszóval szellemileg most épp kielégültnek érzem magam. Már csak 3 hetet kell kibírnom munka nélkül, juhé.

Közben azért meg-megvillan, hogy magyar-magyar és erdélyi-magyar ember között mégis mekkora a különbség. Mondjuk annyi, mint a Bükk és a Nyugati-Kárpátok között. Vagy mint Kádár és Ceausescu között. Nekünk (a dédszüleimnek, nagyszüleimnek, szüleimnek) az átkosban csak magukat kellett túlmenekíteni, itt az emberélettel együtt egy egész nemzetet. Néha indulatosan vitatkozunk egymással a pasimmal, és bár ugyanarról beszélünk, de soha nem jutunk közös nevezőre. Mintha mások lennének a fogalmak, miközben a vélemény ugyanaz. Ő úgy konzervatív hogy közben liberális, a cigány úgy nem magyar hogy közben mélyen tiszteli, és ha netalán összeházasodunk, nem várja el hogy betérjek református hitre.

És hát a múltkor verbálisan is egyértelműsítettem, mekkorát fordult az életem ideköltözésemmel (olyan 90 fokot), sikerült még egyet tekerni rajta 180 fokig. Épül-szépül a jövő, de azért az mérhetetlen ijesztő, mennyire nem az én kezemben van.

2013. április 25., csütörtök

szétömlik az égen a festék

Pont egy éve érkeztem ide. Ugyanígy sütött a Nap, ugyanilyen friss volt a levegő, ugyanígy tele voltak az utcák emberekkel, mint most, amikor a város ünnepli magát minden évben. Elvárások és tét nélkül érkeztem, nem gondolkodtam, csak tettem ami jött, görcs nélkül. Következménye hogy most itt vagyok, ugyanolyan könnyedén élem a napokat, és nem gondolok bele hogy Budapest a múlté.

Mert ha belegondolok, elfog egyfajta pánik: ilyenkor tavasszal milyen jó volna elbiciklizni a bátyámékhoz a Duna melletti kerékpárúton, játszani a pici unokahúgommal; kiülni barátokkal valami kocsma teraszára Pesten; elővenni a szekrényből a tavaszi ruhákat; ebédelni menni a Nagymamámhoz...
És akkor gondolom tovább: itt biciklizni sokkal fenomenálisabb érzés, és bár nincs itt az unokahúgom, de minden esély megvan hogy legyen majd egy saját bébim; kiülhetek a kertbe sörözni, és azért itt is vannak barátok, vagy olyasfélék; az öltözködés mondjuk tragédia, egy szem ruhabolt van a városban a többi turkáló, de a Nagymamámat minden második nap felhívom a skypeon. És főzöm én a bablevest meg a paprikáscsirkét, és ami a legeslegfőbb: hogy van kinek. De azért ott van bennem a félelem, mert belül még mindig az a szánalmas kis szingli vagyok, aki szeret szenvedni és szeret egyedül lenni és szereti túlbonyolítani a dolgokat - itt pedig mindezekre nulla az esély.
Az meg kifejezetten ijesztő, hogy máris elfelejtettem beszélni, összekeverem a nyelvtant és már ketten is megjegyezték otthoniak, hogy egész úgy beszélek mint az itteniek. Zárt szájjal, dallamosan. Ami túlképp nem meglepő, mert kamaszkoromban is pont így beszéltem.
De azért jó lenne tudni hogy ki is vagyok én.

2013. április 22., hétfő

valaki félbarna kenyérrel

Nagy jómódban élünk itt. Nem nagyobban, mint otthon Pesten, de a kertes házunk egy tömbházra néz és az ablakokból vágyakozva néznek minket, ahogy napozunk a kertben, focizunk és miccset sütünk. A kapunk előtt kukák sorakoznak, ide jönnek guberálni a szegénysorról, ahol kicsi szegény cigánygyerekek meztelenül rohangálnak, kezükben nyitott bicskával. Itt nagyon sok a kicsi szegény cigánygyerek, mind kéreget és senki nem ad nekik. Este 10h-kor is megjelennek a kocsmákban ártatlan szemű 6 és 7 évesek, körbejárnak virággal, mikor már rég ágyban lenne a helyük. Néha adok nekik 1-1 lejt, meg elbeszélgetek velük, de egy ponton túl úgy érzem nem bírom tovább, szívem szerint örökbe fogadnám az összeset, vagy elkezdenék kiabálni, hogy stop, most álljunk meg, nem tudom hol rontottuk el, de csináljuk vissza, vegyük meg tőlük az összes virágot, simogassuk meg a fejüket és küldjük őket aludni. Haj ha ilyen egyszerű lenne.

De nem. Ülök a kertben a nyári székben, fújdogál a szellő, madarak csiripelnek, galambok krúgnak, lepkék szállnak a nárciszok között, emberem fröccsöt hoz nekem meg párnát a fejem alá, boldog vagyok mint még soha, és közben minden rohad legbelül.