2017. november 17., péntek

Mostanában sűrűn előjönnek a halottaim az álmaimban. Nem mintha bánnám, sőt. Jólesik találkozni a nagymamáimmal, a nagyapámmal és a nagybátyámmal.  És a másik nagyapámmal, aki bár még él, de már 94 éves.
Gondolatban mindig a nagyszüleim házában vagyok, ami olyan mint régen, de még mint mielőtt csutkára kipakoltuk volna pár hónappal ezelőtt. 

Egy ilyen kipakolás még a halálnál is rosszabb. Beleszakadás. Nem tudsz nem a mélyére menni minden egyes cetlinek, cérnagombolyagnak és fél pár kesztyűnek.
Mondjuk alapból sem volt szerencsés a Nagymamámnak pont abban az évben meghalnia, amikor én 40 lettem. Igazán lehetett volna egy kis tapintattal irántam. Egyrészt nem volt aki beszédet mondjon a szülinapomon. Másrészt mert így hirtelen, puff, ugrottak egyet a generációk. Most anyukám a legidősebb és én a következő. Ergo: sokkal közelebb kerültem a halálhoz, mintha csak simán betöltöttem volna a negyvenet.
De azért nem adom magam olyan könnyen. Pl. most szeretnék még egy gyereket, vettem egy piros bőrdzsekit és elkezdtem jazz-hegedűre járni. Nem hagyom, hogy rajtam múljon. 

2017. október 6., péntek


Ma a lányomat sportolni viszik a vadonatúj városi stadionba, 17 perc múlva megy értük a busz, én meg nem tudok nyugodni az aggodalomtól, hogy vajon a cicanadrágot a harisnyára veszi e, mert zoknit nem tettem be neki és vajon kap e vizet az óra végén, no meg egyáltalán elviszik e, mert ő még csak középsős, és nagycsoporttól felfele jár az ingyensport. Csak közben egész nyáron azt hallgattuk, hogy ő úúúúgy várja az ovit, mert lesz kosárlabda. És most már pont elég nagy ahhoz, hogy csalódjon. És én attól kikészülök. 
Mint pl a múltkor, amikor én hülye kitaláltam, hogy küldjünk be rajzot a csokifesztivál rajzversenéyre, ami nem is volt verseny, hanem vagy 200 képet kilógattak a fák közé a parkban, és persze juszt hogy 200 kép közé nem bírták beilleszteni a lányomét, aki még nincs 4 éves és néhány 8 éves bénábbat rajzolt, mint ő. Pedig még a nevét is ráírta, egyedül, majdnem tökéletesen. És egyébként is fantasztikus a színhasználat és a vonalvezetés, most tök mindegy, hogy amit ő csúszdának rajzolt, én tortának értelmeztem, mert valami édességeset kellett küldeni, úgyhogy ráfogtam a csúszdára a tortát.
Persze mindhiába, mert nem tették ki, végignéztük mind a kétszázat. A lányom kérdezgette, hogy akkor ő most rosszul rajzol? én meg majdnem agyérgörcsöt kaptam a feszültségtől, hogy hogy lehettem ilyen marha és miért hoztam ilyen versenyhelyzetbe, amikor nem volt muszáj. Szerintem ő már rég elfelejtette, én még mindig ezen kínlódom, de micsoda mázli, hogy ma viszik kosarazni, aggódhatok újabb problémák miatt. Hátha ez is úgy működik, mint Kelly agya a Rém rendes családban, hogy egyik információ kiüti a másikat, mert nincs elég hely a fejében.


Még 9 perc és érkezik a busz. Úristen, fel fog tudni mászni azokon a magas lépcsőkön? És mi van, ha hirtelen fékez? (mármint a busz, nem a lányom)

Hát ilyen egy elsőgyerekes anya élete.

(Amúgy Déry Tiborról ültem le ide írni, meg Sorrente Ifjúság című filmjéről, csak elsodortak az aggodalmaim. Esténként az ágyban azon gondolkodom, milyen sorrendben halljanak majd meg a családtagjaim. Hogy kevésbé fájdalmas legyen. Szóval, ebben a szellemben.)

2017. augusztus 10., csütörtök

Hétfő reggel még minden olyan idillinek tűnt. A kávémat ittam miközben a lányom a Ben és Hollyt nézte az M2-n. Friss voltam és pihent, ráadásul végre reggel 8h-kor 35fok helyett csak 27 volt. Kreatívnak éreztem magam, tele energiával. Tervezgettem, hogy milyen vagány mód töltjük majd a napot.

Aztán elmentem a WCre és ott volt a vér. Csak egy kicsi folt. 
És akkor kezdődött a kálvária. Az csak egy kicsi vér, ennyi belefér. De aztán lett több. És aztán az orvos: nincs sok esély. És tegnap este, amikor valami furcsa távozott belőlem, akkor már biztos voltam benne, hogy a lányomnak soha, de soha nem lesz kistestvére. Mert amikor majdnem 40 évesen már másodszorra vetél el az ember, akkor hova? És legfőképp mikor?
És hogy ez bazira nem igazságos. Nem erről volt szó. Amikor az életemet terveztem 10 és 15 és 23 és 30 és 35 évesen, nem erről volt szó, hogy nekem egyke gyerekem lesz! 
Mert kivel fog majd társasozni, és kivel szapulják egymást, és kivel gyártanak slágerlistát esténként lefekvéskor a sötétben a gyerekszobában és kivel fog sakkozni és kit véd meg a nagyobbak ellen és kinek a kezét fogja majd a temetésemen??? 
És persze az is igaz, hogy végtelenül mázlista vagyok, amiért 36 évesen semmi próbálkozásra szültem, és lehet hogy nem baj, ha 40 évesen nem fogok 48 évesnek tűnni a kialvatlanságtól és nem fogunk éjjel-napal veszekedni az Emberemmel ugyanemiatt és nem kell összesen 4 gyerekre zoknit párosítanom és hogy mennénk ennyien síelni meg hogy fizetjük 4 gyereknek az egyetemet és mi van ha beleszakadunk.
Csak most bazira újra kell tervezni az életem és valahogy megbékélni azzal az Istennel vagy Sorssal vagy faszom tudja kivel, akivel nem ezt beszéltem meg anno.

2017. június 30., péntek

Nyár van, Két hete ovis szünet, még cirka két és fél hónapig. Itt, Rómániában. Hogy melyik dolgozó szülő mit kezd ez idő alatt a gyerekeivel, azt az illetékes hatóságok magasról leszarják. Milyen jó, hogy én nem dolgozom! Vagy legalábbis nem napi 8 órában akárhol. És itthonról sem sokat, valljuk be. Izé, mármint olyan munkát, ami fizet. Az elmúlt 3 hétben például minden áldott nap főztem minimum két fogást öt, azaz öt emberre + az ezzel járó FOLYAMATOS, tényleg folyamatos konyhai teendők. Plusz persze mosás, elpakolás, takarítás, lányom abajgatása. 
De most, hogy Emberem fiai átköltöztek az anyukájukhoz és a mirelit kukorica és mirelit fasírt pont megteszi ebédre a lányomnak és nekem, és néha, amikor még ki is tudom magam aludni éjszaka és nem reggel 6h-kor ébredek arra, hogy Aaaaanyuuuuu! Aaaaanyuuuu!, újra érzem azt a felhőtlen, felelőtlen boldogságot, amit azóta nem éreztem, mióta megtudtam, hogy a lányom a hasamban van. 
Az érzés, amikor minden lehetséges és nincs gondom semmire. Olyan, mint az ember első napja a tengeren. Hullámokra ráfekszik, és kész. Minden más nem az ő gondja. 

Úgyhogy most én is igyekszem minél tovább rajta maradni ezeken a hullámokon. Még ha messze is a tenger.

2017. június 22., csütörtök


Még mindiig nem találtam semmiféle spirituális utat a Nagymamámhoz. Egy zacskó mélyéről ugyan felbukkant a pillangós hálóinge, amit valamiért nekem ajándékozott nem is annyira rég. Nem emlékszem hogy kértem volna, de talán említettem egyszer, hogy a szívemhez nőtt.
Gyerekkoromban, amikor  néha náluk aludtam és már megágyazott az előszobában mindkét ágyon (egyiket magának, másikat nekem, Nagyapám bent az egyik szobában, Dédmamám a másikban, hogy a bátyám hol volt, nem tudom), a konyhában égett a villany, rajta az a puha narancssárga pamut hálóing, középen a kék pillangóval. A kezét krémezte, jó alaposan, jó sokáig - ez az esti rituálé része volt évtizedeken keresztül. 
A hálóingben még fellelem az öblítőjének az illatát - az ő illatát.

És ott vannak még a befőttek. Halála előtt két héttel hoztam tőle pár üveggel, anyám javaslatára. Örülni fog ha kérsz, mondta. (Mondjuk én is örültem, csak nem mertem addig kérni. Drága mulatság egy ilyen készlet.) Végignéztem akkor a kamrában a csodálatos sormintát alkotó üvegek között - barack, eper, meggy, lekvár, kompót, pritaminkrém - és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Hogy akkor ennek vége. A befőttek maradnak, ő megy majd, nemsoká. 
De legalább a befőttek maradtak. És amikor kanalazok a szilvalekvárból, vagy a főni feltett rizsbe teszem ízesítésként a pritaminkrémet (csakis a halála óta, ahogyan ő tette anno), akkor angyalok kis harangokon csilingelnek a magasból.

Igen, talán ez lesz az út. Karácsonykor halászlevet főzni (vagy megpróbálni), jövő nyáron eperlekvárt. Ha elfogy a pritamin, eltenni még.

Milyen furcsa. Amikor skyepon hívtam sokszor, azt gondoltam, azért hívom, hogy ő örüljön. Hogy ne legyen egyedül. És most kiderült, hogy pont fordítva volt. 

2017. május 17., szerda


A lányom mostanában visszatért csecsemőkori igényeihez, ergo: nem hajlandó egyedül elaludni. Szerencsére már nem kell  fáradhatatlanul se vertikális, se horizontális mozgást végezni vele a nagyszobában (le fel rázogatni, miközben szaladunk vele körben úgy vagy egy órán át), elég lefeküdni mellé és fogni a kezét. Ami elveim ellen van, mert ismerek gyereket, aki 13 évesen még mindig csak az anyjával tud elaludni, De ugyanakkor olyan kellemes is! Még pár mondatban megbeszéljük a nap történéseit, pl. hogy miért kapott dührohamot fürdés után, meg hogy ugye milyen kedves a Nagyi? kérdezem, mire Ő: igen, nagyon kedves a Nagymama - mire én elkezdek sírni, mert a Nagymama az az én Nagymamám, vagyis csak volt, a Nagyi meg az ő nagymamája, aki még van, szerencsére. Erre Ő: Miért vagy szomorú, a Dédi miatt? Igen, kisbabám, mondom én, aztán mély csend. Szuszi. Én meg még mielőtt kimennék a szobájából, előbb összesirdogálom megint a fejem alatt párnaként odagyűrt plüssállatokat. Megőrülök a tehetetlenségtől. Kell hogy legyen valami égi skype, amin újra tudunk beszélni. A szellemidézéstől félek, pedig az is egy opció. Még régen, vagy 15 évvel ezelőtt nem sokkal a halála után megjelent a másik nagymamám, ott állt a szoba közepén, éjszaka, éreztem amikor kimentem pisilni. Nem volt neki külseje, csak egy mással össze nem hasonlítható energiatömege. Máig nem tudom, mit akart.
De valahogy az az érzésem, hogy ez a nagymamám nagyon gyorsan elhúzott. Alig várta, hogy eltűnhessen. Nem azért csinálta magának a hasnyálmirigy rákot meg a cukorbajt, hogy utána még napokig itt dekkoljon és kísértgessen a földön. Sietett a nagypapámhoz, aki nélkül az utolsó 9 évben nem talált magára. 
Csak közben meg mi is itt vagyunk, Nagymama! És bazira hiányzol. Legalább lebbentsd meg a függönyt, hogy ne őrüljek meg. Irj már egy égi emailt. Minden rendben velünk, ne sírjatok, puszi: Nagymama.
Légyszi, légyszi.

2017. május 10., szerda


Holnap lesz a Nagymamám temetése. Lépésről lépésre szoktatom magam hozzá a nemlevéséhez, de még mindig rengeteg a hárítás. Pedig lementem a szuterénbe, megnéztem a befőtteket, meglocsoltam a virágokat, elolvastam az asztalon ottfelejtett cetlin a girbegurba kézírását, éreztem az öblítő illatát, és bár kizokogtam magam Anyám vállán, valahogy mégis ott volt még, nagyon is. Lélekmelengetően ott.
Még most is itt van, és holnap főleg ott lesz, róla fog szólni a nap, róla beszél a rokonság, érte, miatta sír majd mindenki, de rettegve félek, hogy mi lesz azután? Amikor jönnek a hétköznapok? Akkor hol lesz a Nagymamám? Amikor szép lassan megszokjuk majd a létezése hiányát, mint ahogy a Nagyapámét, a Nagybátyámét, a másik Nagymamámét is megszoktuk anno. És ugyanígy lesz majd egyszer velünk is. 
Ebbe belegondolva nem értem, hogy minek van ez az élet. Ha ilyen kurta rövid. Amikor gyerek voltam, minden olyan messze volt. Mi lesz majd, ha felnőtt leszek. Mi lesz majd, ha lesznek gyerekeim. Mi lesz majd, ha meghal mindkét nagymamám és mindkét nagyapám.
Még hátravan egy, egy nagypapa. De rohadtul nem tudom így se, mi van.